2009. június 25., 11:112009. június 25., 11:11
Az igazgatót rendszerint félistennek, vagy valami hozzá hasonlónak képzeltük, de mindenképpen olyan toronymagas piedesztálon, akit megszólítani sem mertünk. S ha nagyon muszáj volt, akkor is félve tettük, mert tudtuk mindannyian ő az a „nagyember”, aki még a szigorú tanároknak is „parancsol”. Ehhez képest most sokkalta lazább a kapcsolat, és őszintén szólva, nem tudom eldönteni, melyik a helyesebb: a fennebb vázolt szigorú, távolságtartó modor, illetve a mostani barátságos, haverkedős, olykor még a diák-tanár közötti tegeződést is toleráló állapot.
Nem is óhajtanék ebben most markáns véleményt alkotni, mert tudom, hogy még a pedagógusok között is vita folyik a jelenségről. Mindenképpen néhány figyelemreméltó igazgató-diák laza, barátságos viszonyról árulkodó helyzetet – amit munkám során tapasztaltam – megosztok önökkel, csak azért, hogy a piedesztálon álló szigorúak lássák, van ám, tisztelet úgy is, ha nem mérik ki a három lépés távolságot.
Nem is olyan régen egy ünnepség előtt láthattam, amint egy kislegény csak úgy haveri alapon, de nagyon őszintén érdeklődött az igazgatójától: „Na, hogy megy az igazgatás, igazgató bácsi?” Aztán felém fordulva mintegy féltő, igazgatóját óvó alapállásból akkurátusan megjegyezte: „rendes csávó ez az igazgató”. Mosolyogtunk mindketten a helyzeten, aztán az igazgató barátságosan kezet rázva a kisdiákkal kívánt jó vakációt neki, engem pedig a mókás helyzet maximálisan meggyőzött az igazgató jó pedagógiai kvalitásairól.
Egy másik iskolában, egy másik kislegény az éppen zajló felújítási munkálatokat és egyre szebbé, modernebbé váló iskoláját szemlélve, a fel-alá rohangáló, intézkedő, telefonáló igazgatóját ezekkel a szavakkal illette: „Nahát, fasza fiú vagy, igazgató bácsi!” Az igazgató pillanatra megállt a rohanásban és széles mosollyal nyugtázva közölte: „Te is legyél ilyen, kishaver!” Közben nem dőlt össze a fél világ, semmit sem csorbult az igazgató tekintélye. És talán ez így rendjén is van…
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.