2009. június 03., 11:532009. június 03., 11:53
Ők írják, ők olvassák – mondhatnánk, de nem így van. Sajnos ahhoz képest, hogy sok lapban csak dilettáns szkriptomániások helyesírási hibákkal sűrűn megtűzdelt és fogalomzavaros szösszeneteit találjuk, temérdek előfizető fosztogatja hajnalonként a postaláda tartalmát. Azt eszik, amit kapnak, nem válogatnak.
Mire való az írás, ha nem ízlésalakító, információközlő eszköz? Csak a kisebbik gond, hogy nem írnak helyesen a tollat ragadó hozzá nem értők, és a klasszikus műfajokat is eltüntetik. Még az sem hibáztatható, aki pénzt ad nekik ezért, mert ő is profitál belőlük, azt azonban végképp nem értem, hogy hogyan lehet ezeket az irományokat rendszeresen olvasni, és még fizetni is értük.
Először elmegy, aztán már megszokjuk – gondolom, ez lehet a válasz a kérdésre. Ez rendben is lenne, ha egyéb alternatíva nincsen, ám ahhoz, hogy a sok közül, önként a legrosszabbat választani, már tehetség kell. Jó marketinggel és okos stratégiákkal el lehet adni a középszerűt is. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha a jót adnák el jól, azzal meg lehetne változtatni a világot. Sokszor az olvasónak már önmagával szemben sincsenek elvárásai.
Olyan a legtöbb, átlagos napilap, mint a rágógumi. Csámcsogunk raja, majd kiköpjük, és a végén nem maradunk semmivel. Régebben az olvasók nagy részének napilapgyűjteménye volt, mert megőrzésre érdemesnek tartotta az írásokat. Ma, ha megkérdezek valakit, hogy mi van az újságban, azt válaszolja, hogy zöldhagyma, meg egy kis szalonna.
Ritka az elgondolkodtató írás, az olyan, amelyiken töprenghetne az olvasó, ha nem is naphoszszat, de pár gondolat erejéig, amíg néhány összefüggést talál. Sok rossz hűhó jó drágán, a vége pedig mindig a szemétkosár. A bóvlik szerzői még a saját ablakukba sem tennék ki műveiket, de a máséba folyamatosan odapakolják.
Persze nem érdemes a mai társadalomban erkölcsi felelősségről beszélni, mert az fabatkát sem ér, azt nem lehet megenni. Az viszont továbbra is kérdés marad, hogy miért enynyi egyetem meg szakképzés, ha olyan felelősségteljes beosztásban, mint az újságírói, amely nemcsak hivatás, hanem tudomány is, dilettánsok siserahada lebzsel.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.