2009. május 20., 11:262009. május 20., 11:26
Nos, én egypár fiatalembert látva, elgondolkoztam, vajon hogy engedték el őket. A legkisebb méretű bandás póló is a térdükig lógott, de annál büszkébben hirdették, ki a kedvenc együttesük. Aztán jelen voltak az ősrockerek, kötelező hosszú haj, bőrnadrág, szintén bandás póló, de véletlenül sem a Tankcsapda, hanem valami durvább, nagyobb külföldi zenekar. Ez az egyértelmű üzenet, hogy nekem ez túl gyenge, de jobb híján meghallgatom.
Aztán ott volt a masszív réteg, azok az egyetemisták, akik minden jelentősebb rendezvényen részt vesznek, mert jó bandázni. Őket onnan lehetett felismerni, hogy a Zanzibar-koncert alatt az előtérben egymásután énekelték a diáknapokról fennmaradt csapathimnuszokat. Képviseltette magát a 40+ is, ők nagy valószínűséggel elemis gyereküket kísérték el, nehogy bajuk essen, na meg ők is kedvelték azért ezt a zenét. A Zanzibar zenéje odavonzotta a rózsaszín csajokat, a kigyúrt, zselés hajú pasasokkal. Egyszóval teljes volt a stílus- és korosztálykáosz.
Az idén húsz éve fennálló Tankcsapda számíthatott erre a közönségre, hisz kizárólag az ismert számait játszotta, önreklám nélkül. A nézőtéren a táncok pont annyira különböztek, mint a stílusok: egy csapat pogózó, derékig levetkőzött banda mellett rövid szoknyás lányok ingatták a fejüket.
Teljesen megdöntötte ez a koncert a Tankcsapdáról kialakult elképzelésem. Tudtam, hogy kezd népszerű, rádióban hallható zenévé válni, de biztos voltam benne, hogy energiát és pénzt még mindig csak a fanatikusok szánnak rá. Talán a Zanzibar miatt voltak nem odaillő emberkék, vagy lehet, hogy bemegyünk egy csini-tini szobájába, és ő Tankcsapdát fog hallgatni? E kettő még mindig nem fér össze az én fejemben, ami biztos, hogy a bandáról kiforrott képem már nem olyan fekete, nem olyan mocskos, nem olyan vad, nem olyan jó.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.