2009. július 15., 10:572009. július 15., 10:57
A Michael Jackson halálát követő napokban legnagyobb örömömre (és némi bosszankodásomra, de ez már egy másik történet) gyakorlatilag minden zenei tévéadó az ő számait játszotta. Miután egy éjjel három óra tájban még pizsamában táncoltam a Black or White-ra, rájöttem, szívesen ropnám én akár társaságban is, ha lenne hol. Ezért is örültem különösen, amikor az egyik népszerű klub Jacko-emlékestet hirdetett a következő péntekre. Aztán jött a koppanás: a klub velünk együtt vagy tízfős közönségének a nyilván már megszokott gépzenét játszotta egy lemezlovas, aki láthatólag igen élvezte a dolgot.
Röpke egy óra után valamelyest változott a helyzet: ugyanazokra a gépi ritmusokra rákevert néhány elszórt Jacko-melódiát, meg-megtűzdelve néhány magyar nyelvű „slágerrel”, melyek közül a legemlékezetesebb egy minimum nyolc perc hosszúságú rapféleség, itt az előadó minden refrénben tízszer megkérdezte: na ki jött vissza?
Az ötödik refrénnél a párom közölte, ő bizony tudja, ki jött viszsza, és megtisztelve érzi magát, hogy valaki dalt írt a vacsorájáról. Hozzátenném, ekkor már az előtérbe menekültem az egyre hangosabb szónikus terror elől. Mikor már indulásra, vagyis hanyatt-homlok lelécelésre készen álltunk, elhangzott az est addigi első és számunkra utolsó eredeti Michael Jackson-felvétele.
A DJ méltatlankodásunkra annyit felelt: nem egyetlen embernek tartják a bulit, ki kell szolgálni a törzsközönséget. Elfogadom, de akkor lesznek szívesek máskor nem meghirdetni „külsősök” számára az eseményt, mert a sör áráért jobb szórakozást is el tudtam volna képzelni, mint hogy magamon próbáljam ki a középkori kínzások valamelyik különösen alattomos módját. Mert egyszerűen nem értek hozzá.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok