2009. szeptember 30., 10:402009. szeptember 30., 10:40
Na, de a múlt hét elején rövid, frappáns levélben közölték, hogy márpedig pénteken délután öt órától sajtótájékoztató lesz Csíkszeredában egy dallamos nevű olasz étteremben. A téma pedig a gyergyóditrói szienitbánya nyitása körüli legfrissebb információk. Hű, a nemjóját! – gondoltam magamban, péntek ide vagy oda, de ez az a sajtótájékoztató, ahol nekem becsületbeli kötelességem ott lenni, és nemcsak a jó gyergyóditrói olvasóim okán.
Nosza, átszerveztem a péntek délutánomat és estémet: piacolás, zakuszkafőzés szombatra halasztva, a hétvégi takarítás várhat még, akár el is maradhat és így tovább. Egyetlen bökkenő volt csupán, hogy középiskolás lányom épp akkor kellett, hogy hazaérkezzen Csíkszeredából, amikor én már útban voltam Csíkország felé. Sebaj, gondoltam magamban, majd megfőzöm a kedvenc ételét, és azzal próbálom édesíteni azt a keserű érzést, hogy a macskán kívül más nem várja otthon. Meg egyébként is nagy már, megértheti, hogy ez kivételes helyzet.
Ezzel minden akadály elhárítva, s déli két órakor már rohantam is az állomásra, aztán menet közben Marosfőn integettünk egymásnak a lányommal, majd Csíkszeredában másfél órán át minden kirakatot megnéztem a sétálóutcában, és ötkor már ott is voltam a tájékozató színhelyén még néhány kollégával. S vártunk… Eltelt negyedóra, és nem jött az olasz úriember.
S tovább vártunk… Aztán elszívtunk egy cigarettát, közben megkérdeztük a tele tálcákat vivő pincérlányokat, valami üzenet nincs-e a várakozó újságíróknak. Nem volt. Csupán annyit mondtak, hogy ők úgy tudják, fél hattól lesz a tájékoztató, mi jöttünk korán. „Várjunk még” – mondta az egyik kolléga arra apropózva, hogy valószínűleg mindannyian félreértelmeztük az ötórai kezdést. S vártunk tovább… Úgy háromnegyed hat tájékán jött az egyik pincérlány, hogy az olasz úr elnézést kér, de tíz percet késik az útviszonyok miatt, de megterítették az asztalt, és menjünk falatozni.
Ekkor már nagyon elegünk volt az egészből, ki is fejtettük: nem vacsorázni jöttünk, hanem sajtótájékoztatóra. De illedelmesen kivártuk a további tíz percet. Ekkor már igyekeznem kellett, hogy érjem el az utolsó esti vonatot, ami még nem aranyáron szállít haza. Aztán míg zötyögött a vonat hazáig, azon morfondíroztam, most kit aláztak meg jobban, az újságírókat vagy a ditróiakat, akik népszavazáson tiltakoztak a bányanyitás ellen.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.