2009. július 15., 10:592009. július 15., 10:59
A sort a végtelenségig lehetne folytatni nyugat-európai vagy japán példákkal. Ezekben az országokban nincs szükség parlamenti vagy jogi elmarasztalásra ahhoz, hogy egy fontos politikus lemondjon, elég, ha etikailag vitatható dolgok kerülnek a számlájára, vagy beosztottjai számlájára. A lemondásukat nem kell kérni, követelni; az érintettek tudják, bizonyos helyzetekben erkölcsi kötelességük visszalépni.
Az idejében jött lemondás ugyanis, ha sikerül hitelesen közölni azt, nem árt, vagy csak keveset árt a pártnak, amely tisztségbe juttatta őket. A politikusi méltóságukat sem tépázza meg erősen. Az egyszerű polgár nem marad ugyanis azzal az érzéssel, hogy atya úr isten, miféle felelőtlen, korrupt alakok kormányozzák. A lemondás akár bizalmat is szülhet a politikus, a párt, a politikai osztály iránt. Azt a gondolatot ébresztheti ugyanis, hogy ilyen apró vétségeket voltaképpen mindenki következmények nélkül követ el a mindennapi életben. A politikus, aki az efféle apróságokhoz is felelősen viszonyul, aki a beosztottjai tetteiért is mérték fölötti felelősséget vállal, különb az átlagnál.
Monica Iacob Ridzi nem apró, jelentéktelen ügyben került a fókuszba, és a pozitív tálalás lehetőségétől is megkímélte pártját azzal, hogy sokáig kivárt a lemondással. Feltételezte, védettséget szerzett a maga számára azzal, hogy európai parlamenti képviselőként annak idején maga mellé vette gyakornoknak az államfő lányát, Elena Băsescut. Rossz politikusnak bizonyult. Nem mérte fel, hogy hiába kapaszkodik görcsösen a székébe, távozása elkerülhetetlen. A megkésett gesztus után azonban már méltóságától megfosztva, szárnyaszegetten kell elhagynia a politikai küzdőteret.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok