2009. október 23., 12:162009. október 23., 12:16
Húsz évvel az 1989-es közép-kelet-európai rendszervált(oz)ások után ugyanis még mindig arról folyik a vita, hogy a népi demokráciának nevezett rendszert, valójában népnyomorító kommunista diktatúrát fenntartó állam- és karhatalmi (terror)gépezet iratanyagából, azaz múltjából mi jusson nyilvánosságra és mi ne. Azaz tisztázásra annak érdekében, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.
A hazug kommunista ideológiáktól és áljóléttől megszédített, de inkább megfertőzött közép-kelet-európai társadalom önmegtisztulásának lassú volta akár természetes is lenne, ha az idő többnyire nem azoknak dolgozna, akiknek van takargatnivalójuk. Magyarán, akik felelősek embermilliók sorsának az ismert módon történt alakulásáért; de akik éppen a közelmúlt egyes – például hozzáférhetetlen titkosszolgálati iratok millióiban rögzített – részleteinek eltussolása folytán még mindig óriási befolyással bírnak a politikában, az államvezetésben, az üzleti életben, a sajtóban, a nem kormányzati szervezetekben.
Vagyis a társadalmat irányító intézményekben, és világos, hogy nem áll szándékukban a(z önmagukat) leleplező vagy a hatalmi pozícióktól megfosztó törvények és lépések meghozatala. Részükről ilyen szándékra, netán lépésre számítani ugyanolyan utópia, mint maga a kommunizmus.
Ördögi körben, egyszersmind lelkében és gerincében is sérült posztkommunista rendszerben élünk tehát. Amelyben ők azok, akik hatalmuk, pozíciójuk birtokában mindig és minden körülmények között át tudják menteni magukat, éppen az igazi szociáldemokrácia létrejöttét gátolva.
És mi vagyunk azok, akik a rész- vagy félmegoldásokkal kicsit megelégedve, azok miatt néha kicsit bosszankodva alkotjuk a többnyire a gyomrán keresztül gondolkodó derékhadat. Szovjet fegyveres segédlettel sajnos az 1956-os Magyarországon és Lengyelországban is ez történt, 1989 óta immár fegyverek nélkül (majdnem?) az egész keleti tömbben ez történik. Többek között a be nem fejezett és a hiányzó forradalmak miatt.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.