2009. június 02., 12:232009. június 02., 12:23
Akkor viszont már az ajtón dörömböl a szomszéd, korán kelő bácsika, jó reggelt, mondja, valahonnan jön a víz. Magam is látom – válaszolnám éppen, de amint kilépek a folyosóra, hidegzuhany ébreszt fel végleg – a szó szoros értelmében, és méghozzá nem is máshonnan, mint a lépcsőházi villanykörtéről csorog a tiszta, jéghideg víz a nyakamba. A fölöttünk lévő lakásban történt valami, világosít fel a szomszéd. Nohát, mégis mi? – kérdem naivan, de kiderül, senki nem tudja: az ajtó zárva, bemenni nem lehet.
Nosza, szóljunk a lépcsőházfelelősnek (boldogabb időkben házmester), mondom, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, s bármire megesküszöm, tényleg annak tűnt. Ő azonban szintén nincs otthon, a telefonszámát pedig egyikünk sem tudja. Mire visszamegyek a lakásba, világossá válik előttem, milyen elvarázsolt ötlet volt a kávésbögre: itt bizony nem egy, de száz hozzá hasonló is kevés lenne, hogy segítsen a bajon.
A falakon folyik a víz, a szellőzőből sugárban lövell. Kedvesem félig nyitott szemmel rángatja kifelé a kábeleket a konnektorokból, menti a számítógépet, a kameráját, az LCD-monitorját. Mentőötlet: el kell zárni a főcsapot. Mikor kétségbeesésemben egyedül kezdem a pincébe vezető csapóajtót rángatni – persze sikertelenül –, a földszinten lakónak megesik a szíve rajtam, lemászik, megragadja a fogantyút, s blazírtan kidobja a folyosóra.
A kezében maradt az a százéves ócskavas. Mint kiderül, tulajdonképpen ő az egyetlen a lépcsőházban, aki tudja a házmester telefonszámát, a házmester pedig az egyetlen, aki ismeri a felettünk lévő lakás tulajdonosáét. A zuhogó vizet odabent elzárják, a tulajjal kezet rázunk – sosem találkoztunk még. A lakásunkban úszva jutok el a konyháig némi kávéért. Csengetnek. Az épp alattunk lakó fiatal lány az, náluk is beázott a plafon, de csak most ébredt fel. Bemutatkozunk egymásnak, kávéval kínálnám, ha nem ittuk volna meg mindet. Mérleg: 1 elúszott lakás, 7 új ismerős a lépcsőházban. Közvetlen szomszédaim.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.