2009. május 06., 12:202009. május 06., 12:20
A házi készítésű táblatörlők sem mentettek meg a fenekestől, amikor a „fogd meg a cipőd orrát” varázsszóra kreatív osztálytársam hátsó fele feltűnően kidülledt, és a botdoktor suhintásakor tömör krétaport lövellt a levegőbe.
Később úgy éreztük, imánk meghallgatásra talált, beléptünk a napjainkra már divattá vált kicsi iskola, kicsi sztrájk tanítási rendszerbe. Sajnos ez nem tartott sokáig, olyan „normálisan” kellett befejeznünk a líceumot. Bocsánat, középiskolát. Vagyis gimnáziumot. Pontosabban mostanra már főgimnázium az én volt iskolám.
Amikor nővérem kijelentette, hogy diszkrimináció ez a fejlődés, mert ő is szeretett volna összeütközős kocsiba ülni, mikor még belefért, elgondolkodtam, hogy én pedig az iskolát tartom diszkriminálónak, ha már ilyen népszerű ez is. Bár a mi időnkben is gyakrabban váltogatták a tanügyminisztert és a tanrendet, mint mi a tornaszerkónkat, annyira sem voltak képesek, hogy egy tisztességesen felháborító ötlettel álljanak elő, ami miatt kivonulhatunk az utcára.
Pedig milyen jól elüthettük volna a közgázórákat banner készítésével, fontosnak tartottuk volna kifejteni a véleményünket és felháborodásunkat fizikaórán, lehetőleg úgy, hogy a matekból is egy kicsit lecsípjünk, suligyűlést hívtunk volna össze naponta kétszer, és a kapusszolgálatot kettő helyett négy diák végezte volna, nehogy ráadásul valamelyik osztálytársunk beálljon ámokfutónak, s lelövöldözze a diáktanács elnökét.
A sulirádióból minden szünetben a „Föl, föl vitézek a csatára!” kezdetű dal hangzott volna el. Milyen büszkék lettek volna rám a rokonok, látva, hogy felvonulunk az utcákon, kiköveteljük, megvédjük, kiharcoljuk a jogainkat.
De így? Egy-két unalmas sztrájk, semmi piszkálás, semmi felháborodás. Úgy kellett elvégeznem az iskolát, hogy legfőbb feladatom a tanulás volt. Hát élet az ilyen?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok