Szülei munkásságát a település elismerte, néhai édesapja nevét vette fel a helyi sportcsarnok. Bár a rendszerváltást követően ifj. Kónya Endre Magyarországra települt, az ügyben megjelenő cikkek értelemszerűen rendszeresen utalnak erdélyi gyökereire.

A médiába kiszivárgott ügy kapcsán érintettek, a zsinati elnöki tisztségéről lemondó Balog Zoltán is, méltóságteljesen bevallották tévedésüket, és hibájukért nyilvánosan bocsánatot kértek. Pedig konkrét kárt nem okoztak, legfeljebb erkölcsit. Saját lelkiismeretükre hallgattak, a megbontott nemzeti, avagy református egység tette szükségszerűvé lemondásukat. De miért nem kért bocsánatot, és miért nem tartja magát bűnösnek semmilyen mértékben sem éppen a „főszereplő”, mindennek az előidézője, Kónya Endre?

Szombaton – még Novák Katalin lemondása előtt – kezdett elterjedni a közösségi hálón egy levél, amelyben K. Endre rendkívül hosszan fejtegette a botrányos kegyelmi kérvény körülményeit. Koncepciós pernek tartotta, mulasztásai helyett saját „érdemeit” sorakoztatta fel, bár három testület is bűnösnek ítélte. A nyílt levél semmilyen felelősségvállalást és megbánást sem tartalmazott. Szerzője azt írta, nem tudhatja, pontosan mi játszódott le a köztársasági elnök fejében „az irgalmas döntése meghozatalakor”, de a lelkiismerete tiszta, és „a kegyelmet adóké is az kell legyen, mert helyesen döntöttek”.

Közben a „kegyelmet adók” beismerték döntésük helytelenségét, K. Endre viszont egy néhány nappal később megosztott újabb terjedelmes írásában sem tette meg. Az írások lekerültek a világhálóról, sőt egymásnak ellentmondó hírek keringtek arról is, hogy valóban Kónya Endre írta-e a levelet, illetve ő adta-e be a kegyelmi kérvényt annak idején, vagy a felesége.

Hogy miért írtam le mindezt, bár már sokat olvashattunk a történetről? Azért, mert teljes mértékben helyénvaló lett volna, hogy a kegyelmi ügyben messzemenően leginkább érintett Kónya Endre saját lelkiismerete szerint bevallja tévedését. A vallásos ember együtt él a bűn és a bűnbocsánat fogalmaival, és az a bármilyen mértékben bűnös ember, aki ezt nem tartja szem előtt – hiteltelen. Márpedig K. Endrének nemcsak most kellene bűnbocsánatot gyakorolnia, hanem már a kegyelem megadásakor is alázattal kellett volna viszonyulnia. „Köszönetképpen” tovább fellebezett, és a harmadfokú elutasítás adott lehetőséget a sajtónak a tényfeltárásra és a minősíthetetlen megnyilvánulásokra is. Két ígéretes női politikust kényszerített önvizsgálatra és lemondásra, a távozásukkal a nemzetnek mérhetetlen kárt okozva.

Mivel ő maga nem tette meg, az erdélyi magyarok nevében jelképesen elnézést kérek Kónya Endre helyett, mert többszörösen tévedett, és erkölcsi kárt okozott. De mikor vallják be tetteiket, tévedéseiket, hibáikat azok, akik „reggel, délben meg este hazudtak”, akik törvényhozóként füstbombát dobtak a tüntetőkre, akik nem létező diplomák tulajdonosainak tüntették fel magukat, akiket lopáson, pénzmosáson, tivornyázáson értek? Úgy látszik, ebben az erkölcsében megroggyant világban a tények ismerete, azok sajtóban való megszellőztetése sokak (a többség?) számára nem elégséges, ha nincs lelkiismeret, ha nincs bűnvallás.

A mesében, kiváltképpen a népmesében a jó és a rossz küzd egymással, és végül a jó győzedelmeskedik. Napjaink mindennapi életében is „meseszerűen” polarizálódott a jó és a rossz, amikor jobboldaliakról és baloldaliakról, románokról és magyarokról, vallásosakról és nem vallásosakról stb. stb. beszélünk. Pedig a jó és a rossz csírája mindkét oldalon megtalálható. A többi lelkiismeret dolga.

Választások jönnek, nem is egy. Megoldás-e a kiábrándult választópolgár számára, hogy nem szavaz az előzőleg „tetten ért”, „viselt dolgaikkal” szájról szájra járó jelöltekre? Vagy adott helyzetben mégiscsak a számára kevésbé elfogadhatatlan jelöltre üsse a pecsétet? Nyilván, egyik sem jó megoldás, hiszen vagy a jövőnket kockáztatjuk, vagy a becsületünket. A szokatlan méltósággal lemondásukat benyújtó köztársasági elnök és társa(i) példája talán az első lépés a szükségszerű megtisztulás útján.

Végül egymásnak feszülés helyett a böjtfővasárnapon immár mindenhol lejáró idei ökumenikus imahét mottójából idézek mindannyiunknak: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Tégy jót, és az irgalmas samaritánus példájára „menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!”

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár