A vegyes családokból ugyanakkor több gyerek eljár a katolikusokhoz is.

– Kolozs egy többségében román település, ahol a 2011-es népszámlálás adatai szerint a 2168 fős lakosságból 638-an vallották magukat magyarnak. Milyen a kapcsolatuk az ortodox és görögkatolikus lekipásztorokkal?

– Nem csak a három helyi magyar lelkipásztor között kiváló a kapcsolat, hanem a román egyházakkal is vannak közös programjaink. Pár éve az ortodox lelkipásztor kollégám kezdeményezte, hogy karácsony másodnapján együtt kántáljon a hét felekezet. Felemelő érzés, amire azóta is évi rendszerességgel sort kerítünk. Minden évben más-más templomban kántálunk, így sorra vesszük Kolozs összes templomát, mindig egy-egy felekezet a házigazda.

A román egyházakban az ilyen közös ünneplés lelkészfüggő, a kolozsi ortodox lelkipásztor azonban nyitott ezekre a gyülekezeti alkalmakra. Az együtt ünneplés fontos üzenet a faluközösség számára.

Arra is van példa, hogy több vegyes házasságban gyönyörűen beszélnek magyarul a gyerekek. Ahol román az anyuka, ott rendszerint a magyar nagyszülők segítenek a gyereknevelésben. Van olyan román anyuka, aki a március 15-i ünnepségre is elhozza a magyarul szépen beszélő gyerekét, miközben ő nem tud magyarul. Sokszínű az a kép, amivel a lelkipásztor mezőségi közösségekben találkozik.

A legjobb alkalom erre a családlátogatás: a személyes tálálkozások alkalmából az emberek többsége megnyílik. Számomra nagyon fontos volt a pasztorálpszchiológiai képzés, hogy ne a hályogkovács ráérzésével végezzem a lelkigonzodást. A 22 év alatt minél jobban megismertem a kolozsi gyülekezetet, annál jobban megy a lelkigondozói munka. Ami azt jelenti, hogy a téli, tavaszi hónapokban ma már naponta kevesebb családot tudok felkeresni, mint hosszú évekkel ezelőtt, mert a beszélgetések hosszabbra és tartalmasabbra nyúlnak.

Játék közben – ha kell autót szerelek, legózok, társasozunk, stb. – sort kerítek az őszinte beszélgetésekre a kicsikkel és a fiatalokkal egyaránt. Ha egy fiatal gyerekkorában átélte az elfogadást, később, amikor kikerül az életbe és gondjai adódnak, felhív telefonon vagy bekopog a lelkészi hivatalba, hogy beszélgessünk. Nem csak reformátusok keresnek meg, hanem minden felekezethez tartozóval beszélgettem már. A lelkigondozásban nagyon fontos a megbízhatóság, hogy tőlem nem megy tovább a hír, kivel mit társalgunk. Erre fel vagyunk esküdve! Amikor ide kerültem, ki kellett védenem egy-egy kíváncsiskodó érdeklődőt, hogy vajon a szomszéd vagy a rokon mit mondott. Mosolyogva válaszoltam, hogy nem azért járok családokhoz, hogy egyik helyről a másikra vigyem a hírt.

– Férjével közösen sokat foglalkoznak a házaspárok lelkigondozásával is. Mennyire hatékony ez a fajta munka?

– Ragaszkodom hozzá, hogy a fiatal pároknak minimum három jegyesfelkészítőt tartsak, függetlenül attól, hogy már együtt éltek. Fontos átbeszélni a konfliktuskezelést, a megbocsátás kultúráját, a házasság intézményének mibenlétét. A házasok számára évente szervezünk házastábort, ahova mindig gyerekek nélkül jönnek. Húsz éve szervezzük ezt, nagyon szép tapasztalataink vannak. Mivel a férjem szeret sízni, a párok 80-90 százalékát megtanította a téli sportra – időnként egy-egy téli tábort is szervezünk –, nyáron pedig fürödni, kirándulni járunk több napos táborokba.

A gyerekeknek és fiataloknak is rendszeresen szervezünk táborokat. Fontos, hogy együtt legyünk és folyamatosan építsük a bizalmat.

– Felértékelődik a pszichológus, a lelkigondozók feladata, egyre több a szenvedő ember. Mi az oka ennek a jelenségnek?

– Szerepet játszhat ebben az is, hogy részben megszűntek, másrészt átalakultak a közösség megélésének formái. Több vonatkozásban nem működik már a közösségben megélt természetes ,,lélekszellőztetés", a közösségi lelkigondozás. A katonának induló fiúk például a bennük levő stressz és félelem egy részét kiszellőztették a katonabúcsúztató bálokon. Együtt énekeltek és megtapasztalták a közösség jelenlétét, empátiáját, értékelését vagy az előző nemzedék bátorítását. Ma mások a kihívások, de kevesebb lehetőség van a közös megélésre. A bennünket terhelő problémákkal valamit kezdeni kell. Nagyon megsokasodott a lelkigondozói beszélgetést igénylők száma.

Ha valami nem megy, nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy rosszul csinálja, hanem másra van igény. A fiatalok között volt olyan generáció, amelyik mindig, télen-nyáron focizni akart, a másik nemzedéket viszont rá sem tudtuk volna venni erre, mert jobban szerette az asztalteniszt vagy a biciklizést. Az volt a legnehezebb, amikor egy-egy csapat fiatal úgymond semmit nem akart, de rájöttünk, hogy a szombat esti ifi után szívesen itt maradnának éjfélig beszélgetni. A fiatalok megmondják, mire van szükségük, és ez ami tőlünk igényel rugalmasságot.

– Mennyire van az egyházban fogadókézség az ilyen igényekre?

– Az egyház egy hatalmas rendszer, ezért nem mozdulhat úgy, mint egy kis sejt. Látom, hogy van rá törekvés, de a fiataloktól egyfolytában azt halljuk, hogy ez nem elég. Másrészt az egyház nem szabad olyanná váljon, amit egyesek világi szemmel elvárnak tőle. Ez okoz nagy kihívást: őrizzük meg az egyház sajátosságát, amit csak ő tud nyújtani.

Ha erről lemondunk, kihúzzuk az építmény alól a követ. Nagy a kísértés erre, ami mindig kihívás volt az egyház számára. Mi helyi szinten alkalmazkodunk az elvárásokhoz azzal, hogy kissé átgyúrtuk a konfirmálás liturgiáját, lerövidítettük a régies, hosszú szöveget. Érzékelem, hogy a fiatalok és a felnőttek számára mi befogadható. Egyfelől a tiszta hagyomány a megtartó erő, ugyanakkor reformátoraink azt mondták, ha a szentírás alapján jobbról győzködnek, akkor azt nyitottan fogadjuk.