Ha a történelmi folyamatok miatt más országban is élünk, nem kell asszimilálódni, kivándorolni. Hanem épp ellenkezőleg, meg kell próbálni szülőföldünkön boldogulni, gyerekeket vállalni, magyar iskolába íratni őket, és persze továbbadni azt, amit mi is kaptunk szüleinktől. Ez lenne az egyik mondanivalója a koncepciómnak.

– Ezúttal milyen zászlót tervezel felvinni a csúcsra?
– Ugyanazt, mint eddig. Számomra magyarként ez egyértelmű. Sokan azt mondják, hogy másik ország zászlaja, de hát ez a magyar nemzet lobogója. Tehát én ebben nem látok semmi kivetnivalót. Nyilván mondanom sem kell, hogy én ezekre az expedíciókra magyar állampolgárként megyek, hiszen kettős állampolgár vagyok. Magyar útlevéllel utazom, a csúcsengedély mindig és minden esetben magyar állampolgárságomra van kifizetve. Úgyhogy nem is értem, miért kellene más zászlóval mennem, persze tudom, hogy Romániában élek, de ez a döntés nem valaki ellen szól, hanem valamiért. Biztos, hogy sok mindenkinek szúrja a szemét. De hát nekem sem tetszik sok minden, ami ebben az országban történik, főleg a magyar kisebbséggel. Továbbá az expedíciókat egyáltalán nem támogatja a román állam, tehát úgy gondolom, hogy a saját pénzemből és a saját életem kockáztatása árán olyan zászlót viszek fel, amilyet nekem jólesik.

– Az Everest-expedíció nehézségét tekintve másfajta felkészülés szükséges?
– Sokkal intenzívebben készülők, többet futok, lényegében már nincs is másra időm. Én építész vagyok, de az elmúlt két-három hónapban alig volt időm a szakmámban tevékenykedni. Szinte csak az edzéssel foglalkozom, tehát elég nagy áldozatokat hozok a sikeresség érdekében.

– 2019 volt az első év, amikor két nyolcezres megmászására indultál, s bár a Gasherbrum I csúcsát elérted, a „fehér hegy” nem hagyta meghódítani magát. A Dhaulagirit pótlólagos oxigén és serpák segítsége nélkül eddig csak Erőss Zsoltnak sikerült megmásznia magyar részről. Rá példaképként tekintesz?
– Ahhoz, hogy példaképként tekintsek rá, sokkal jobban kellett volna ismerjem, de csak néhány alkalommal beszéltem vele. Nagyon felnéztem az eredményeire, lényegében én is ugyanazon az úton járok, mint ő járt, én is oxigén nélkül próbálom megmászni a nyolcezreseket. Nekem eddig csak négy sikerült, neki tíz. Úgyhogy én még messze vagyok az ő eredményességétől, de reméljük, hogy sikerül ezen javítani.

– Sokszor mostoha időjárási körülmények között mászol. Olyankor mi ösztönöz abban, hogy haladjál tovább?
– A hegymászók mindig akkorra tervezik a csúcstámadást, amikor jó idő van, és ez általában beválik. Ha kissé rossz az idő, de úgy érzed, hogy jól haladsz, akkor folytatni kell.

Szerintem el kell menni a végső pontig, amíg biztonságban érzed magad. És ha már úgy érzed, hogy nincs értelme, vagy nincs esélyed, akkor inkább vissza kell fordulni, nem kell erőltetni. Észnél kell lenni, vigyázni kell, a biztonság nagyon fontos.

– Az alpinistákhoz kapcsolódó, az elmúlt években történt halálesetek nem rettentenek el a hegymászástól?
– Annyira nem. Nem igazán gondolok erre. Szerintem ami meg van írva, úgyis csak az történik, tehát én járok tovább az utamon. Ha sikerül támogatást kapnom, úgy érzem, hogy el kell mennem.

– Tapasztalataid szerint a fiatalok mekkora érdeklődést mutatnak a hegymászás iránt?
– Egyre nagyobbat, egyre népszerűbbé válik a hegymászás, túrázás. Szerintem ez pozitív dolog, és nyilván kinevel majd egy olyan generációt, amelyből egyre többen lesznek magashegyi hegymászók. Én is túrázással, klasszikus hegymászással kezdtem a Kárpátokban, és csak ezután jutottam el a nyolcezresekhez.

– Mi ösztönzött annak idején, hogy elkezdj hegyet mászni?
– Mindig is érdekelt a földrajz, történelem, a távoli helyek és a nagy hegyek. Egyetemista koromban elmentem Erőss Zsolt előadásaira, és részben ott ismertem meg a magashegyek világát. Aztán elkezdtem arról álmodozni, hogy ha majd egyszer lesz lehetőségem, időm, pénzem, esetleg én is kipróbálom magamat magasabb hegyeken, és így kezdődött. Elbrusz, Khan Tengri, közép-ázsiai hegyek, és aztán jöttek a nyolcezresek. Nem is tudom, mi motivált, talán a kalandvágy, felfedezés. Nyilván fontos volt, hogy felvigyem a magyar zászlót, de az is ösztönzött, hogy ha kitűzök magam elé egy célt, dolgozok érte egész éven keresztül, és ha sikerül véghez vinnem, az nagyon jó érzés.

– Említetted a pénzt. Mennyire költséges ezt a sportágat hobbi-, vagy akár profi szinten űzni?
– Vannak alacsonyabb hegyek Pakisztánban, az ilyen jellegű expedíciók nem túl költségesek. Eleinte én is saját pénzből másztam, aztán idővel akadt egy-két támogató, aki részrészlegesen fedezte a költségeket. Most pedig a támogatóim fedezik a teljes expedíciót, sőt a felkészülésben is segítenek. Persze az Everest a legdrágább, ezt egyedül, támogatók nélkül már nem tudnám állni.

– A különböző expedíciókról élménybeszámolót szoktál tartani, főként iskolákban. Miért tartod fontosnak az ilyen jellegű előadásokat?
– Fontosnak tartom, hogy a gyerekeknek és felnőtteknek, a közösségnek valamit visszaadjak azáltal, hogy bemutatom hol jártam. Valamilyen szintem bátorítani szeretném őket, hogy ezekre a helyekre el kell jutniuk. Szükséges kis bátorság és önbizalom, hiszen tudom, hogy sokan elmennének, de valami visszatartja őket. Így próbálom ösztönözni az embereket, hogy merjenek elindulni.