Zárlatos utóélet

Hát igen! Szép új világ! (Hátborzongatóan hasonlít Aldous Huxley Brave New World című – nagyon-nagyon negatív utópiájához). De hogy ne tűnjek internetet elutasító trogloditának, hát „eldicsekszem”, hogy éppen ott találtam egy szintén külföldre „szakadt” hazánkfiának (idősebbek emlékeznek a hajdani kötelező emigránsmegnevezésre) témába vágó írására. Marcel-Valeriu Bene, aki szabadidejében a híres párizsi köztemető háza táján kutakodik, különös figyelmet szentelve egyrészt a román diaszpóra alakjainak, de különösen az egyetemes kultúrtörténet kiemelkedő egyéniségeinek, döbbenten tapasztalta, hogy a temető legutóbbi útmutatójában Enescu sírja nem szerepel. Érdeklődésére azt a választ kapta, hogy a temetőadminisztráció tudomása szerint hazahozzák a hamvait, vagy talán már haza is hozták. Bene keserűen jegyzi meg, hogy valószínűleg összetévesztették Nicolae Titulescu volt külügyminiszterrel. Sajnálatos tévedés, de ha őszinték akarunk lenni, akkor – kerülve bármiféle rosszízű poénkodást! – azt mindenképp ki kell jelentenünk, hogy végső soron nem is a Pere Lachaise gondnokának a feladata más nemzetek jeles személyiségeinek utóéletét nyomon követni. Mintha elromlott volna valami, mintha zárlatos volna a szellemi áramkör: az egyébként vehemens nemzetvédők és -féltők mintha évtizedek óta (emigráns) amnéziában élnének. Enescuról is alig jut eszükbe más, mint a zenei fesztivál és az agyonjátszott Román rapszódia, esetleg a bukaresti operaház előtti, a néhány megállóval arrébb üldögélő Rosetti-szoborra hajazó ülő szobor. (Hogy melyik bankjegyünkön van Enescu arcképe, hirtelen nem is tudom. Nem csoda, hisz a bankjegyet nem mint műtárgyat, nem mint remekbe szabott miniatűr portrét kezelem. De más sem!)

Nem az én tisztem amazonként kardot rántani Constantin Brâncuşi szülőháza érdekében sem, amiről az hírlik, hogy már az összedőléstől egy hajszál választja el, pedig megérdemelne a nagy szobrász némi síkraszállást, csak úgy, alanyi jogon. Ha pedig hozzávesszük, hogy az ugyancsak világhírű Henry Moore egyrészt mesterének vallja Brâncuşi-t, másrészt pedig tételesen kijelenti róla, hogy korunk neki köszönheti „a tiszta formák öntudatát”, illetve felidézzük halála előtti szavait, miszerint „szomorún hal meg, mert nem térhet vissza a hazájába” – akkor mindenképpen érdemes volna szorgalmazni a palotának semmiképpen sem mondható, szerény kis házikó rendbetételét. A neves „külföldre szakadtak” közül legjobban talán Mircea Eliade járt, már ha egyáltalán lehet „jól járásról” beszélni olyan esetben, amikor valakinek egész felnőtt élete a gyökereitől távol zajlik. Eliadét értékelik, műveit újra és újra kiadják, sőt kötelező tananyag. Egészen más a helyzet Eugen Ionescuval, akire mintha megsértődtek volna a honi rinocéroszok. Ahogy közeledett születésének 100. évfordulója, lánya félreérthetetlenül kijelentette, hogy halott „halhatatlan” édesapja nevében (a franciák, jellegzetes kultúrszerénységükkel, a Francia Akadémia tagjait halhatatlanoknak nevezik) megtilt bármiféle ünneplést, románozást és hasonlókat, mivel „hazácskája” nem úgy viselkedett édesapjával, hogy most utólag bárki is megengedhessen magának bármiféle bratyizást. Én azért remélem, hogy a tiszteletre méltó hölgy megbocsátja nekem az egyszerű „leionescuzást”, de valahogy nem áll a szám a Ionescóra, habár tudom, miért mondanak a franciák minden -escut -escónak, viszont tisztelem annyira az abszurd – egyik – atyját, és szeretem annyira a műveit, hogy megengedek ennyi kis tiszteletlenséget magamnak. Egyébként is reménykedem, hisz Ionescu nem volna igazán abszurd, ha a születési évét is nem két különböző dátumhoz kötötte volna: az 1909-es esztendő mellett előszeretettel „lebegtette” az 1912-t is, kiemelve ez utóbbi jelképiségét, mondván, hogy íme a bizonyság: ő az 1912-ben elhunyt Caragiale mester reinkarnációja. Jövőig hátha sikerül egy rátermett kulturális miniszternek megenyhítenie Marie-France Ionesco úrhölgy szívét, s ő majd rábólint nagy kegyesen, hogy ha megkésve is, de centenáriumi ünnepségsorozattal emlékezhessünk A kopasz énekesnő zseniális szerzőjére. Magyarán: nem ártana végre egy hozzáértő szerelővel kiiktatni azt a szellemi rövidzárlatot, ami hatvanöt éve fenyeget egy pusztító tűzvésszel, és a sok vásári talmiság helyett igazi értékeket hozni vissza a kultúráramkörbe.