Wilde itt és most: Dorian Gray arcképe

A meghívás minden bizonnyal annak köszönhető, hogy az előadás rendezője, kolozsvári születésű lévén, sok Harag-előadást láthatott, jelmeztervezője, Doina Levintza pedig az Éjjeli menedékhely 1979. évi bemutatójával kezdődően állandó munkatársa volt Harag Györgynek. Both András – akinek neve szintén összefügg Harag munkásságával, hiszen az 1981-ben rendezett Úri muri díszletét tervezte a Vígszínházban – a Dorian Gray díszlettervezője 2005-ben ezért a munkájáért elnyerte a rangos román színházi elismerést, az Uniter-díjat. Az előadás egyik legfontosabb szerepét pedig Dimény Áron kolozsvári színművész játssza.
Tulajdonképpen lényegtelen, hogy a fenti összefüggések indokolták-e a Dorian Gray arcképe kolozsvári vendégszereplését. Sokkal fontosabb, hogy az előadás, Oscar Wilde 1891-ben írt fantasztikus regényének eklektikus színpadi változata olyan fontos és örök érvényű problémákat feszeget, mint jóság és szépség összeférhetetlensége, művész és alkotása közötti viszony, az önmagáért való művészet, a fiatalság, a vonzalom, a szenvedély, a bűn és a lelkiismeret természetrajza – hogy csak a legfontosabb témaköröket említsük.
Dragoº Galgoþiu rendező és a címszerepet játszó, pontosabban táncoló Rãzvan Mazilu jegyzi az adaptációt, melyben fölösleges didakticizmus nélkül, minimálisra redukálva a dialógusokat, tánccal és mimikával mesélik el a dekadens ficsúr különleges történetét.
Az irodalmi alapanyagból elengedhetetlenül fontos leírórészeket fekete álarcot és fémesen csillogó jelmezt viselő mesélő (Dan Bãdãrãu) tolmácsolja. Szövege nem mindig érthető, elnyomják a gazdagon hömpölygő klasszikus zene- és operarészletek, melyeknek ezúttal nemcsak hangulatteremtő-aláfestő szerep jut, hiszen Rãzvan Mazilu koreográfiáit is ezekre a karcos hangú, régi lemezekre táncolják a szereplők.
A mesélő alakja talán véletlenül juttatja eszünkbe A boldog herceg bronzszobrát, de tény az, hogy a mellé sorakozó mellékszereplők is abból a gótikus félhomályból vétettek, amiből életre kel Frankenstein vagy a Gólem. Ilyen az inas (Ionuþ Kivu), aki talán egyszer sem szólal meg, de robusztus, torz termete, vastag szemöldöke, hirtelen megjelenései és még váratlanabb mozdulatai félelmetesek. Nem sokat tesz, mégis meghatározó, ahogyan öltözteti Doriant (pazar frakkokba és színes kimonókba), kivisz vagy behoz tárgyakat, az idő múlását eszünkbe juttató metronómot (feje tetejére állított ingaórát?) indít be. Úgy tűnik, ő nemcsak, hogy tudja gazdája titkát, de kapcsolatban is áll azokkal az emberfeletti erőkkel, akik/amik lehetővé tették a csodát.
Látomásból, lázálomból kelhettek életre az előadás első képében megjelenő szereplők is, akik foszladozó jelmezeikben, később hihetetlenül pompás toalettekben veszik körül a főhőst: ők a külvilág, a viktoriánus Anglia Wilde ellen forduló arcai, a szürkék, a középszerűek, akik erkölcsi normákra hivatkozva ítélik el, vagy a gazdagok és tehetősek, akik sznobizmusból tartanak fenn kapcsolatot a gyönyörű Dorian Grayjel, de tulajdonképpen semmit nem értenek meg abból, amit képvisel. Nevét, hírnevét, nem szellemi értékét vagy szépségét szeretik.
Dorian Gray tiszta és gyönyörű fiatal férfi, akiről Basil Howard (Dimény Áron) csodálatos festményt készít. A művész mecénása és barátja, Lord Henry Wotton (Marius Stãnescu) hosszas eszmecseréjéből már az első jelenetben kiderül: az alkotó nem tud megválni művétől, kiállítani sem fogja soha, hiszen azt a tökéletességet, amit a modell képvisel, nem tudja megosztani avatatlan tekintetekkel. Igen, beleszeret festményébe, de esetében a mitikus Pygmalion egyazon lény két arca: az összecsavart leplekkel alig fedett makulátlan test, a modell és az életre kelő hasonmás, az alkotás. (A szerző ellen 1985-ben indított perben a regény sorai között kiolvasható homoerotikus, „erkölcstelen” kapcsolatok képezték az egyik vádpontot. Galgoþiu és alkotótársai nagyon vigyáznak arra, hogy az előadásban ne ezek a kapcsolatok kerüljenek előtérbe, hiszen a mai néző is nagyon jól olvas a sorok között.)
A naiv Dorian Gray Lord Henry befolyására azt kívánja, bárcsak örökké megmaradna egyetlen értéke, a fiatalsága és tökéletes, sokat magasztalt szépsége, és helyette a festmény öregedne. Kívánsága teljesül, így kulcsfontosságúvá válik a díszlet központi eleme, a festmény, pontosabban az a képkeret, melyben a hasonmás átveszi a fiatal modell ráncait, a kicsapongó élet és a gonoszság rovásait. Az alkotás a szó szoros értelmében Dorian Gray lelki tükrévé válik.
Rãzvan Mazilu a szoborarcú dandyt alakítja. Bár közvetlenül nem reagál egyetlen megjegyzésre sem, sugárzik róla, hogy tisztában van azzal, mennyire vonzó, sőt csábító jelenség. Egy elegáns kézmozdulat, egy fodros ing megigazítása is lehet leleplező gesztus. Az igazi és teljes mégis a tánc. Szerelmét Sibyl Vane iránt csak egy közös táncban fejezheti ki, majd az ellenszenvet is, amit a butácska színésznő alakítása vált ki belőle (a bájos, törékeny Oana Cojocaru méltó partnere a főszereplőnek).
Dorian csupán magányában reagál a fájdalmas felismerésekre. Megviseli, hogy el kell pusztítania maga körül mindenkit. Maga sem tudja, hogy a szépség vagy a hiúság oltárán áldozta fel szerelmét, aki szégyenbe hozta barátai előtt. Leszúrja Basilt is, aki utolsó percig lázas szenvedéllyel a szépet áhítja, és nem tud elutazni, mielőtt még egyszer erőt és művészetébe vetett hitet merít a Doriannak ajándékozott festményből... Nem igaz, hogy közömbös az őt körülvevő eseményekkel szemben, és nem igaz, hogy nem rettenti el a hasonmásán végbemenő változások sora, de minden érzése magányos táncban csapódik le...
Stãnescu kitűnő Lord Henryt formál: excentrikus elveket valló, feltűnően öltözködő és keserűen cinikus barát, aki percig sem titkolja bűnös szenvedélyeit, hanem átadja magát a földi élvezeteknek, ugyanakkor igyekszik követni, mi történik egykori pártfogoltjával, Doriannel, aki időközben egyre elvonultabban él a tulajdonában lévő csodával, az arcképpel.
Az előadás áttetsző, ugyanakkor tükröző felületei, aszimmetriás vagy növénymintás térelemei között sokféle „mesélés” találkozik: klasszikus balett, kortárs tánc, drámai színház, némajáték és látványköltészet. A sokféleségben nem ütköznek a különféle nyelvek, hanem egy többszólamú, eklektikus produkcióban szólalnak meg. A polifóniából első hallásra talán nem sikerült minden motívumot megjegyezni, de így is gazdag a kínálat, ha valaki szeretné továbbgondolni az előadást.

Odeon Színház, Bukarest, Oscar Wilde nyomán: Dorian Gray arcképe. Rendező: Dragoº Galgoþiu. Díszlettervező: Both András. Jelmeztervező: Doina Levintza. Smink: Alexandru Abagiu. Zenei összeállítás: Dragoº Galgoþiu. Koreográfus: Rãzvan Mazilu. A koreográfus asszisztense: Silvia Cãlin. Fordította: Magda Teodorescu. Szereplők: Rãzvan Mazilu (Dorian Gray), Marius Stãnescu (Lord Henry Wotton), Dan Bãdãrãu (Narrátor), Dimény Áron (Basil Hallward), Irina Mazanitis (Lady Narborough), Oana ªtefãnescu (Mrs. Vane), Ionuþ Kivu (Cseléd), Paula Niculiþã (Utcalány), Gabriel Pintilei (James Vane), Marian Ghenea (Alan Campbell), Mugur Arvunescu (Mr. Isaacs, Sir Geoffrey), Ana Maria Moldovan (Gladys), Marian Lepãdatu (Romeo, Faust), George Cãlin (Adrian Singleton), Oana Cojocaru (Sibyl Vane), Rãzvan Pop (Dorian Gray), Tiberiu Almosnino (Thibald, Mefisto, Dorian Gray). Hegyi Réka