Visszaadni a színház és a tánc értékét

– Ön volt a koreográfusa a nemrég UNITER-díjjal jutalmazott kolozsvári Woyczek-előadásnak...
– Nagyon örülök a szerencsének, hogy én is Mihai Mãniuþiu rendezővel és a kolozsvári társulattal dolgozhattam együtt ebben a produkcióban. Annál is inkább, mert ez egyike azon előadásoknak, amelyhez lelkileg nagyon kötődöm, és mert az a színtársulat hozta létre, amelynek munkásságát nagyra becsülöm és értékelem.
– Az utóbbi időkben gyakran szerepel az ön neve az erdélyi magyar társulatok plakátjain, noha köztudott, hogy Párizstól Japánig mindenhová hívják dolgozni.
– Az utóbbi időben gyakran dolgozom együtt Mihai Mãniuþiuval, pontosabban tagja vagyok a csapatának. Ez a csapat sokat dolgozott az erdélyi magyar színházakban, én csupán követtem őket. Ha Kolozsváron rendezett Mãniuþiu, akkor ott dolgoztam, ha meg Sepsiszentgyörgyön, akkor ott. Õ nagyon szereti ezeket a társulatokat, mert rengeteg tehetséges és fegyelmezett színésszel dolgozhat együtt. Általa ismertem meg az erdélyi magyar színházakat. Ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően adódott alkalmam együtt dolgozni Tompa Gáborral, és más elismert magyar rendezőkkel is. Voltaképpen minden esetben a rendezők hívtak engem. Most már otthon érzem magam Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron is, mert sok közeli barátra tettem szert a közös munka során.
– Miért vállalta el, hogy a gyergyószentmiklósi Figuránál, egy kisváros „kis” társulatánál is rendezzen?
– Ezt a meghívást természetes folyamat részének tekintem. Kolozsváron dolgoztam, és épp készültem Sepsiszentgyörgye, amikor jött a meghívás Gyergyószentmiklósról. Ráadásul nagyon sok szépet hallottam a Figuráról: főleg a létrejöttét tartom érdekesnek, és azt a küzdelmet, amelyet nap mint nap vívnak a fennmaradásukért. Csodálom a színházigazgatókat azért, ahogyan kiállnak társulatuk mellett. A várostól sokkal több figyelmet érdemelnének. Ismerem ezt a fajta szélmalomharcot, ugyanis hasonló „kisebbségi” sorsa van a kortárs táncnak is: örökös harcot vívunk a közönségért, a pénzért, mégis mostohán bánnak velünk, mintha törvényen kívüliek lennénk. Állandóan küzdünk a környezetünkkel, össze kell kunyerálnunk egy-egy produkcióra az utolsó százezer lejt is. Ez nem igazságos sem a művésszel, sem pedig az alkotómunkával szemben, ideje visszaadnunk a színház és a tánc valódi értékét. Többek közt emiatt is lett az előadás témája a Történetek egy láthatatlan városból. Szerettem volna valamit adni a városnak, ahol ez a társulat működik.
– A néhány hét alatt, amíg a Figuránál rendezett, a közvetlen környezetében dolgozók nagyon lazának, de nagyon szigorúnak is láthatták önt. Melyik Vava ªtefãnescu igazi arca?
– Mindkettő. Tudom, hogy szigorúnak tartanak a színészek, ez a szigor valószínűleg a tánc fegyelméből ered. Ugyanakkor nagyon rugalmas is tudok lenni, és soha nem ragaszkodom ahhoz, hogy mindig igazam legyen. Számomra az a legfontosabb, hogy örömömet leljem abban, amit csinálok. Ha folyton kötekedünk, vagy rosszul kommunikálunk, az gátolja az alkotás létrejöttét, és minden munkánk értelmét veszíti. Azt hiszem, szerencsések vagyunk, mert az Isten adott nekünk egy kis tehetséget. Mindez azonban nem elég, mert a tehetséget fejleszteni kell, ehhez pedig rengeteg fegyelemre van szükség. Munkám során én elsősorban emberekkel foglalkozom. A színházi kapcsolatok akkor válnak igazán szakmaivá, ha egyetértésben dolgoznak az emberek. Egyáltalán nem okoz örömet nekem, ha ideges leszek, és nem szeretek kiabálni sem. Ha mégis megtörténik, akkor valamit el akarok érni a szigorral, ám minden ilyen eset után egyet kacsintok, hogy tudják az emberek: minden rendben van, nem haragszom igazából.
– Jellemző önre, hogy filmeket és képeket használ színházi alkotásában...
– Az első ilyen kísérletem alkalmával három diavetítőt használtunk, amelyekkel virtuális díszletet hoztunk létre. Legjelentősebb előadásomban, a Despre tine címűben pedig a közönség válogatta ki a képeket az előadás során. A fotókat Cosmin Bumbuþ készítette, aki fiatal és nagyon tehetséges fotóművész. Tizenötéves koromban fedeztem fel a táncot, és kezdtem tanulmányozni a színpadi mozgást. Később rájöttem, hogy az emberi test a maga valójában, történelmével együtt egy virtuális kép, ami mozog a térben. Ettől pedig nem lehet elvonatkoztatni, bármennyi metaforát használunk is. Ugyanakkor a tér, a zene szintén komponense annak a virtuális képnek, amely maga az előadás. A vizuális kompozícióra való hajlamom gyökerei gyermekkoromig nyúlnak vissza, ugyanis szobrászok és grafikusok környezetében nőttem fel.
– A színésznek közvetlen a kapcsolata a közönséggel, míg a koreográfus a kulisszák mögött van. Mi a koreográfus elégtétele?
– Kétféle megközelítésből tudok válaszolni erre a kérdésre, ugyanis a színpadi mozgástervezés, rendezés mellett elég gyakran játszom is. Számomra még mindig az a legnagyobb öröm, ha színpadon lehetek, ha táncolhatok, ha játszhatok. Koreográfusként nem annyira az előadás végén felharsanó taps az elégtétel, hanem maga az alkotási folyamat. Óriási öröm számomra, ha látom, ahogy testet ölt, növekszik, terebélyesedik az „őrültség”, amit elképzeltem. Természetesen a siker eléréséig mindig rengeteg kérdőjel adódik, és mindig nagy szerepe van a szerencsének. A Történetek egy láthatatlan városból című előadásban például szintén óriási szerepe volt a szerencsének: a Figura-társulat fiatal, rugalmas, jól mozgó csapat, és képesek voltak bármilyen színpadi mozgást megjeleníteni. Szerencsém volt azzal is, hogy Béres László igazgató megtalálta számomra azokat a munkatársakat, akikkel megvalósíthattam az elképzelésemet. Gondolok itt Balázs Áron fotóművészre és Bocskay Anna díszlet- és jelmeztervezőre, akik az én őrült ötleteimet kézzelfogható valósággá változtatták.
– Mik a további tervei?
– Első lépésként elfoglalom a munkahelyemet. Februártól ugyanis az Országos Táncközpont művészeti igazgatója lettem. Itt rengeteg tennivalóm van. Remélem, hogy a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Táncművészeti Gimnáziumban, illetve a 2000-ben létrehozott, de rövid életű Multi Art Dans központban (MAD) szerzett tapasztalatomat, tudásomat kamatoztatni tudom az új munkahelyen. Vágyom arra is, hogy megállapodjak, hiszen az utóbbi öt évem az utazásról, a vándorlásról szólt. Szakmai műhelyeket szerveztem Európa több neves színházánál, Párizsban kulturális menedzsmentet tanultam, és rengeteg fellépésem volt. Ideje hazatérni, és kicsivel nyugodtabb életet élni. Ugyanakkor továbbra is szeretném őrizni azokat a kapcsolatokat, amelyek az évek során kialakultak, és továbbra is szeretnék részt venni egy-egy „lelki üdülésen” azokon a helyeken, ahol jól érzem magam. Gondolok itt Kolozsvárra, Sepsiszentgyörgyre és most már Gyergyószentmiklósra is.

Vava ªtefãnescu
Koreográfus, táncos, színművész. A bukaresti Táncművészeti Gimnázium klasszikus táncképzése után a Contemp Társulat tagjaként felfedezi a kortárs táncot. 1990 és 1992 között olyan neves francia koreográfusokkal dolgozik, mint Christine Bastin, Joseph Nadj, Dominique Bagouet. 1994-ben elvégzi a koreográfus szakot a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Jelenleg a bukaresti Országos Táncközpont művészeti igazgatója. A tánc formavilágát különböző technikai elemekkel ötvözi: film, fénykép, élő zene, szöveg és/vagy nem hagyományos terek. Mihai Mãniuþiu rendezővel közösen alkották meg több színházi előadás mozgásvilágát: A felejtés, A betolakodó, A Jób-kísérlet, Woyczek, A Titanic utasainak álmai. Legújabb munkái: a Solo on Line a Kolozsvári Nemzeti Színházban, a Bárányka a japán Expo 2005-ön és Visky András Júlia c. monodrámája Mihai Mãniuþiu rendezésében a Kolozsvári Állami Magyar Színházban.