Úton lenni középen

Ezzel a bevezető idézettel, gondolom, sikerült rávilágítani Stasiuk prózájának néhány jellegzetességére, arra, hogy a lengyel szerző nem elégszik meg az álom és az ébrenlét valóságaival, szüksége van további világokra is, ám a világban való szabad áramlásra mindenképpen. Az áramlásra, amit fizikai meghatározottságaink okán is – útnak szoktunk nevezni.
Stasiuk amolyan közép-európai utas, „közép-csavargó”, aki elsősorban Közép-Európa térségeit járja be újra és újra, erről szól az Útban Babadagba is. Ezek szerint, első ránézésre a kötet útinaplónak tűnik, olyan szövegnek, amely a különböző csavargások során szerzett tapasztalatok irodalmi lecsapódása, akárcsak a nagy elődök, Jack London vagy Kerouac esetében. Ám, ha irodalmi lecsapódásnak tekintjük, akkor nem is útinapló, de regény vagy road movie, amely a számtalan valóságos helységnév ellenére mégiscsak egy kitalált helyszínen játszódik, és ez a gyakran utópisztikusan szépre sikerült rajz Közép-Európára emlékeztet.
Stasiuk mint író csavargó, kénytelen fordítani, ha a csavargó naplóját szépirodalmi műként, fikcióként akarja az olvasó elé vinni, csakhogy szerzőnk nem szereti az egyértelmű és végleges dolgokat, szeret lebegni, lebegtetni, így azt sem hajlandó eldönteni: a fikció vagy a dokumentum oldalán áll-e, így lesz a szöveg dokumentum és széppróza egyszerre, s ahogy már jeleztem: fordítási kísérlet. E kísérletre azonban, mint minden fordításra, Bábel árnyéka vetül. Stasiuk a nevek végtelenjének áradása és áramoltatása által száll szembe a ki nem mondhatóval, hiszen ha a világot mint nevet tekintjük, akkor így hangzana a fenti Stasiuk-idézet: „a név csupán pillanatnyi zavar a fény szabad áramlásában”. Stasiuk, aki az út és a szabad áramlás pártján áll, megkísérli kiküszöbölni a nevet, a világot – a valóságot, amelyet éppen a nevek ezreivel tesz névtelenné, valóságdarabok ezreivel – valószerűtlenné. Stasiuk könyve mintha azt akarná érzékeltetni: nincs semmi más, csak az út, ami nem más, hanem a semmi, tehát teljes szabadság, szabad áramlás.
Az utazó olvasó, vagy az olvasó utazó azonban nem tud maradéktalanul belehelyezkedni Stasiuk kötetébe, többek között azért, mert maga is szereplője, része a tájnak, nem tud – legalábbis erdélyi, romániai tájak, városok esetében – olyan könnyedén lebegni, csavargós-felszínesen, csak a pillanatra figyelve. Mert a nevek tulajdonképpen csak jelek, amelyek megkönnyítik az áramlás szakaszokká bontását, az átélt, látott dolgok írott nyelvre való fordítását, artikulált megformálását. Azonban – legalábbis számomra – Nagyszeben vagy Kolozsvár nem puszta név (persze amikor a szerző azt írja, hogy neki az ezerlejesen „mindig Erdély fog keresztülfényleni”, akkor azonnal egy fokkal pozitívabban állok a szöveghez).
Ez az a pillanat, amikor a hiba, mint jókora kamion, felbukkan az erdélyi vagy éppen szlovéniai országúton. Ugyanis az olvasó, e közép-európai kötet olvasója is bennszülöttnek számít a könyvben felsorolt tájak valamelyikében, márpedig Stasiuk nagyon pontosan fogalmazza meg azt, hogy: „csak a bennszülöttek tudták elhinni, hogy az egész csakugyan létezik, nem visszfény, árnyék, délibáb vagy valóságos tájak paródiája” (278.o). Ha így van, ha akad ember, olvasó, akinek a táj valóságos, akkor nem árt vigyázni, pontosnak lenni. Mert az olvasó megsértődik, ha például valaki összecseréli a Tiszát a Szamossal (286–287. o.).
Ez a hiba, ami kirángat kettős utazó/bennszülött világom kellemes félhomályából, és könyörtelenül visszadob a valóság és a név világába.
Pedig milyen jó elmerülni e könyvben, ahogy a tiszai tutajokról ír például, vagy moldáviai kalandjairól... milyen jó látni, hogy a szlovén rendfenntartó közegek cinikus darabossága nemcsak alulírottat érte el, de az Útban Babadagba szerzőjét is, aki rendes közép-csavargóként legszívesebben egy pontosan be nem határolható államban élne. S aztán a furmányos megjegyzések, miszerint az Európai Uniót tulajdonképpen a cigányoknak találták ki, hogy kényelmesen vándorolhassanak ide-oda... Bámulatos a naivitása is, amikor leírja, hogy az időtlenség szele csapta meg Dobrudzsában, amikor látta a rengeteg falvat, amelyet román nemzeti nagyságokról neveztek el; azt persze átutazóban nem veszi észre, hogy e nevek török, tatár és görög településneveket takarnak –, s ahogy Zelea Codreanuról ír, az már a gyermeki tudatlanság határain is túl van.
Az átutazó (egyébként felvállalt) tudatlansága ez, elkeveredve némi csavargóromantikával, maga a könyv azonban az ezernyi apró megfigyelés és gondolatszikra által lesz izgalmas olvasmány, a fent említett kibillenések ellenére is.
Végezetül a címről. Stasiuk, saját bevallása szerint kétszer tíz percet töltött Babadagban, átutazóban Konstanca felé. S hogy mégis e név került a könyv címoldalára? Ez se véletlen, feltételezhető, hogy Babadagban (ahol a Juhok Apja nyugszik) olyan szellemi erőtérre érzett rá, amellyel egész kötetének szellemi alapját jelezni kívánta. A cím tehát, túl a fizikai és szellemi utazáson, a név bábeli kimondhatatlanságát és lefordíthatatlanságát is tematizálja.

(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006) Karácsonyi Zsolt