Ezzel a három kulcsszóval jellemezhetjük a negyedszázaddal ezelőtti Romániában 1990 februárját. A puliszka decemberi „robbanása” a rendszer névadó ikonját ugyan elsöpörte, méghozzá párostól és pártostól, de ennyivel csupán a jéghegy csúcsától sikerült megszabadulni.
2015. március 01., 12:182015. március 01., 12:18
A többi, a jégtömeg négyötöde, köszöni szépen, a felszín, a nyilvánosság alatt meglapult, nevet változtatott, rendezte, majd összezárta a sorait, és... maradt. A pártállami garnitúra első vonalának a helyét betöltötte a második vonal, korántsem fanatikus, erőszakos és konzervatív képviselőivel, mint az elődei, ellenkezőleg, a váltás kulcsemberei valamivel tanultabbak, rugalmasabbakak és opportunistábbak is voltak...
Tudták, hogy a „tömegek” (az előző rendszer kedvenc kifejezése, ellentétben az élcsapatnak feltupírozott állampárt tagjaival), szóval a tömegek – de a mi Arany Jánosunk szavaival mondjuk most csak úgy, hogy az istenadta nép – szemében a párt szónak csak egyetlen, és nem is valami hízelgő jelentése maradt. Ezért aztán az új hatalom még nevéből is gondosan száműzte a kompromittálódott kifejezést. Nem párt, hanem front lett ismét, mint a kommunizmus álarcosan nyomuló harmincas éveiben, de ezúttal nem népfront, hisz a „népi” szót is régen lejáratták. Nem népi lett tehát, hanem nemzeti.
Nemzeti Megmentési Front (FSN). Front a nemzet megmentésére, ami nyilván veszélyben lehet. Mert az ellenség, legyen az külső, legyen az belső, az bizony sohasem alszik. Elhárítására éberség, összefogás és egység szükségeltetik. És az már csak magától értetődik, hogy kizárólag a Front vezetése alatt. A Front élén pedig a kommunista diákifjúság egykori vezetője áll (Ion Iliescu – szerk. megj.), hangadói is kiérdemesült pártemberek, akiknek – szerencséjükre – a sebtében likvidált Nagy Kormányossal még idejében sikerült összebalhézniuk.
Sármos, mosolygós és behízelgő az ország első embere, az átlagpolgár felejti is rögtön a múltját. Azt sem veszi észre, hogy emberünknek halvány lila gőze sincs a pluralista demokráciáról, amiről pedig nemsokára választásokon is számot kellene adni. Személy szerint egyelőre gondja sincs, csak két ráncosképű öreg (Radu Câmpeanu és Ion Raţiu – szerk. megj.) száll versenybe vele az elnöki székért. Mindketten Nyugatról, „úri” emigrációból, frissében tértek haza. Ahogy akkoriban gúnyolták őket, fogaik közt sohasem ropogtatták a szójaszalámit, amire reménybeli választóik a nyolcvanas évek hosszúra nyúlt nagyböjtjében sokszor ráfanyalodtak. Ráadásul pártok, „tőkés-földesúri történelmi pártok” élén mutatkoztak be, abban a balga hitben, hogy ott tudják majd folytatni, ahol negyven évvel azelőtt muszáj volt abbahagyni.
Egyszóval, fogalmuk sem volt, nem is lehetett az éppen csak ébredező ország valós állapotairól, az igazi közhangulatról. Csábmosolyos emberünknek nem is a két jó öreggel gyűlt meg a baja – fél kézzel elintézi majd őket a májusi választásokon –, hanem azzal, hogy a Frontja mögül mégiscsak kivillant a lóláb. Január végén már pedzették, hogy indulni fognak a választásokon, február hatodikán politikai alakulatként is bejegyezték.
Tizedikén már muszáj volt nyilvánosan is beismerni, hogy a Front mégsem front, hanem fából vaskarika, azaz mégiscsak párt! Erre a sokakat sokkoló bejelentésre aztán a politika legnaivabb rövidlátóinak is nyiladozni kezdett a szemük. A Front és lassacskán körvonalazódó ellenzékének a vitáit már előtte, januárban is az utcára vitték.
A békésnek meghirdetett politikai tüntetéseket ilyen-olyan provokátoroknak a randalírozásig, sőt erőszakosságokig sikerült felturbózniuk, amire aztán az ideiglenes hatalom is erőszakkal válaszolhatott. Január végén a történelmi pártok székhelyeinek a feldúlásával debütáltak az esztendő hírhedt bányászjárásai, s miután egy elfajult tüntetés során provokátoraink a kormányszékházban is randalíroztak, a „Munkásököl, vasököl, odaüt, ahová köll” felfrissített változatát a Zsil-völgyiek Bukarestben február 19-én, korántsem utoljára, de ismételten bemutatták...
Hogy kik is voltak ezek a provokátorok, és kiknek a malmára hajtották a vizet, sokak számára csak majd a márciusi események után lett nyilvánvaló. De akik a temesvári forradalom első napjaira emlékeztek, azoknak a párhuzam már akkor is mindent elmondott. A tüntetések és az utcai erőszak pró, kontra és rekontra reprízeinek a részletezésére most nem térhetünk ki, a lényeg, hogy a Front jó időre viszafogta és meggyengítette velük a demokratikus ellenzék kibontakozását, de elfojtani azt mégsem tudta.
Még február elején, feszült légkörű tárgyalások nyomán mégiscsak megalakult a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (Consiliul Provizoriu al Unităţii Naţionale – CPUN), amelyben a Front látszólag csak fele arányban foglalt helyet, lényegében viszont számos, sebtében alakult, súlytalan zsebpárt révén döntő fölényét továbbra is megtartotta. Előrevetítve ezzel a május 20-ára kiírt parlamenti és államfőválasztások végeredményét is.
Miután a „szabad és demokratikus választások” ügyét ilyenformán a saját javukra bebiztosították, Iliescuéknak még egy nehéz kérdést kellett sürgősen, még március végéig megoldaniuk: a régi titkosszolgálatok (Szekuritáté) legalizását, átmentését, átszervezését. És ennek az elfogadtatását is a jogosan gyanakvó közvéleménnyel. Ehhez jött kapóra, éppen a legjobbkor, a „magyar kártya” kijátszása.
Aki komolyan veszi a saját vallását, komolyan tudja venni a másikat a maga vallásosságának megélésében, el tudja fogadni, hogy ő azon az úton keresi az üdvösségét – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész.
Tanár úr, az osztályból 18-an vették az érettségit! – jelentette büszkén az egyik tanítványom, amikor az eredményekről érdeklődtem. Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy a magyartalan megfogalmazásra felhívjam a figyelmét, de ez az egyetlen mondat nagyon sok mindenről árulkodik.
Kétszáz éve született Semmelweis Ignác, „az anyák megmentője” (1818. július 1. – 1865. augusztus 13.). Tragikus sorsú orvos, akinek a temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg.
A kolozsvári Mátyás-napok, majd a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok után egyre több erdélyi helyszínen találkozhatnak majd az érdeklődők Mátyás királyt és korát idéző programokkal, rendezvényekkel. Az Erdély-szerte esedékes megemlékezésekről a budapesti Magyarság Háza igazgatóját, Csibi Krisztinát kérdeztük.&a
Marosvásárhelyi és bukaresti peres tapasztalatom alapján a leghatározottabban ki merem jelenteni azt, hogy a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövője jogi eszközökkel nem biztosítható.
‚Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek. A kisebbs&am
Nem jogi, hanem politikai döntés kérdése, hogy mennyire állítható a nemzetközi jog a kisebbségvédelem szolgálatába – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szalayné Sándor Erzsébet, az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye tanácsadó bizottságának tagja.
Újabb székelyföldi bemutatókörúton ismerheti meg a nagyközönség a napokban Sántha Attila nemrég napvilágot látott Bühnagy székely szótárát. A kötet megszületéséről, a gyűjtőmunkáról, a székely nyelvi örökségről kérdeztük Sántha Attilát.
A vers műfordítás egy ismeretlen nyelvből, a Kárpát-medencében írott mai irodalom egyre inkább szervesülő közegnek tekinthető, és fontosak az olvasókkal való személyes találkozások – ezt vallja többek közt Karácsonyi Zsolt kolozsvári költő, aki március 15. alkalmával vett át József Attila-díjat Budapesten.
Mindenki másként látja, fogja fel és értelmezi a valóságot. Amit látunk, képlékeny, és ha csak kicsit is más szögből próbáljuk nézni mindazt, ami körülvesz bennünket, máris változik a perspektíva, módosulhatnak nemcsak benyomásaink, de véleményünk is.
szóljon hozzá!