Úgy élek, hogy még tartozásaim vannak

– Nemrég érkezett haza az Amerikai Egyesült Államokból, a Júlia című drámájának ottani bemutatójáról. Hogyan került Amerikába a Júlia?
– Rockfordban, a New American Theaterben mutatták be a Júliát, és ezzel egy három éve indult projekt jutott el a finisbe. Az előadás a SummerNITE produkciója: Christopher Markle rendezte, Melissa Kapp-Howkins játszik benne. A SummerNITE a Northern Illinois University (NIU) egyetemnek, ahol én is tanítok, egy kihelyezett projektje: a legjobb vizsgaprodukciókat bemutatják színházakban is. A Júlia az első olyan produkciójuk, amely nem vizsgaelőadás, és amelyet hosszabb életűre terveztek. Õsszel a chicagói Chopin Színházban fut majd az előadás, és már most tíz különböző színház hívta meg a produkciót. Egyébként a New York-i Theatre Communications Group nevű alapítvány finanszírozza az előadás ideutaztatását – így októberben Kolozsváron is látható lesz az amerikai Júlia. A SummerNITE-tal még beindult egy másik közös terv is: egy hármas – magyar, amerikai és román – színészcsoportnak kellene írnom egy darabot, amely többnyelvű szövegként a bennünket egyszerre összekötő és elválasztó nyelv problémáját tematizálná.
– Amerikában tanít is. Ez milyen gyakorisággal történik, milyen formában?
– Két helyen is tanítok: egy állami egyetemen a Chicagótól délre fekvő DeKalbban, a NIU-n; ott évente egyszer workshopokat tartok, főként a kortárs román színházról: Silviu Purcãrete, Mihai Mãniuþiu és Tompa Gábor előadásai kapcsán mutatom be, hogy a nagy Bulandra-fordulat után merre alakult a román színjátszás, és milyen hatással van a magyarra például.
– Miért éppen az említett rendezőket választotta?
– Olyanfajta előadásokat célszerű választanom, amelyekben nem a verbális elem dominál, és segítségükkel a teatralitás problematikája mutatható fel. A jelenlegi amerikai színház fő vonulata inkább a verbális színház: az előadások történeteket mondanak el. Az elmondott történetek azonnali reakciók arra, ami általában a társadalomban vagy az Amerikát érintő világpolitikában mennek végbe. Meglepő, milyen hamar reagál a színház ezekre az eseményekre. Ez a hajlékonyság a színház erénye, de egyben a hátránya is, mert gyakran úgy mondanak el napi aktualitású történeteket, hogy a felszínen maradunk. Az amerikai színházban is létezik egy nagyon kifinomult törekvés a politikai korrektségre, és nem biztos, hogy ennek a színház a megfelelő terepe. Nagyon izgalmasnak tartom, hogy az amerikai társadalom erőfeszítése, hogy önmagát megértse a színházban is erőteljesen jelen van, de közben minimálisan élnek a teatralitás elemeivel, a szövegre alapoznak, a színészek rohannak a szöveg után a színpadon, szoktam mondani ottani barátaimnak. A néző agyára számítanak csak. A NIU-n kívül még tanítok a Grand Rapids-i Calvin College-ban – oda vendégtanári meghívást is kaptam.
– Ez pontosan mit jelent?
– Két évig az ő alkalmazottjuk leszek. De ez több gyakorlati problémát vet fel az itteni életemet illetően – én nem akarok tartósan elszakadni sem Kolozsvártól, sem Romániától, sem Magyarországtól, a szűkebb és tágabb értelemben vett otthonomtól – és az még kérdés számomra, hogyan leszek képes teljesíteni ezt a feladatot.
– Általában hogyan tudja teljesíteni a feladatait, hiszen egyszerre „létezik” íróként, tanárként, dramaturgként?
– Az amerikai vállalásaim például az írót, a dramaturgot és a tanárt egyszerre szólítják meg. Már két drámám is színpadra került Amerikában, a harmadik bemutatása előkészületben van. A hosszú péntek című Kertész Imre-átiratomból készül előadás.
– Ezt a drámát máshol még nem mutatták be?
– Még nem, de a tervek szerint novemberben Kolozsváron megtartjuk az ősbemutatóját, s majd 2008-ban lesz az amerikai bemutató. Erre az alkalomra könyvem is jelenik meg ott. 2008-ban tartanak ugyanis egy jelentős nemzetközi írói konferenciát, amelynek házigazdája a Calvin College. A Faith and Writing című konferenciát kétévente rendezik meg, idei díszmeghívottjuk Salman Rushdie volt. 2008-ban Kertész Imre lesz a fő meghívott – és ekkorra tervezik a Kertész-átiratom bemutatóját, Stephanie Sandberg rendezésében, aki egyébiránt januárban a Tanítványokat vitte színre.
– Megtörtént már, hogy dramaturgként vett részt saját drámáiból készülő előadások próbafolyamatában. Hogyan egyeztette össze a szerző szerepét a dramaturgéval?
– Ez a korszak nem következhetett volna el mindaddig, amíg a színházat belülről, a maga tárgyi világában, hangzásában, színeiben érzéki módon meg nem ismerem. A szöveg létét a színházban problematikus ügynek tartom. A színház-, illetve drámatörténet az írás és teatralitás termékeny feszültségeként is leírható. Többen is megjegyezték: milyen érdekes, hogy ilyen későn kezdtem el drámát írni – nos, amíg a színházi hallás ajándékában nem részesülsz, nem nagyon érdemes próbálkozni. A tanítványság idejét itt sem szabad megspórolni. A színház kegyetlen közeg – a nem oda való mondatok azonnal kitüremkednek a térből, az előadás idegen anyagaként. Ebből fakad, hogy a saját szövegeim színpadra állításakor minimális erőfeszítésembe kerül elfeledkeznem arról, hogy én vagyok a szerző. Én hiszek abban, hogy a színháznak a legfontosabb és igazából egyetlen eleme a színész: ha van egy színész és egy néző, már van színház. Az, hogy mivé lesz egy jól megírt dráma is akár, hogyan kel életre a mindig konkrét térben, nagyban függ attól a színésztől, társulattól, akivel éppen dolgozol.
– Dramaturgként végig jelen van egy-egy próbafolyamaton, mégsem rendez. Miért?
– Azért nem rendeznék, mert ahhoz, amit én gondolok a színházról, nem elegendő a hat-nyolc hetes próbafolyamat. A bemutató időpontja nagy úr, márpedig nem kellene elroppantani a színész gerincét, a színész, ha bejárja a saját útját, megtalálja a megfelelő formát. Ott vagyunk bezárva együtt egy sírboltba – ez egy kilencedik századi képe a színháznak, amit én nagyon szeretek –, és abból támadunk fel. Ez a színház alapképlete: bezárkózunk, és létrehozunk egy feltámadásaktust, ami pedig a saját identitásunk újramegtalálása a játékon, közösen megkeresett és remélhetőleg megtalált színházi nyelven keresztül.
– A vállalásai közé hogyan illeszkedik a tanítás?
– Többször fölmerül bennem, hogy nem csinálom tovább, mert a tanítás viszonylag sokat kivesz belőlem. De közben a tanítást önmagam ellenőrzése legélesebb közegének tartom. Eljön az egyetemre a fiatal felnőtt, és azt látom, hogy ugyan egy kultúrában élnénk, mégis mintha külön bolygóról landolnék a katedrára, ő meg az előadóterembe. Egészen más nyelvet beszél, más az érzékenysége. Nagyon sokat tanulok a diákjaimtól – és ezt minden pátosz nélkül mondom. A tanítás halála a rutin, ott van vége mindennek, de a kreatív létmódnak, világban való létnek is a rutin a halála. Az a rutin, amit a környezeted sokszor el is vár tőled. Ezt tudod, ezt csináld, maradj meg a saját nyelvedben, így szoktunk meg téged. Én nem ez az alkatú ember vagyok, engem folyamatosan érdekel a tőlem különböző másik. A tanításban a megszólalás, a beszélgetés, a valóságos találkozás formái érdekelnek. Apám például az utolsó pillanatig olvasta a kortárs magyar irodalmat – nyolcvanéves emberként pontosan el tudott helyezni kortárs szerzőket. Megvan a humora annak is, hogy ő maga is a Fogoly vagyok című kötetével részévé vált ennek a mozgásnak, hiszen a kritika nem memoárként, hanem szépprózaként kanonizálta a könyvet. A könyvben egy jól azonosítható szöveghagyományt céloztunk meg, amely az ő alkatához legközelebb álló tradícióhoz, a szóbeliséghez kapcsolódik.
– A Koinónia Könyvkiadó, amelynek igazgatója, az ilyenfajta kísérletezést támogatja. Ezenkívül még mit vállalt a könyvkiadó alapításával?
– Én egy köztes nemzedék tagja vagyok. Volt egy fontos generációja ennek a kultúrának, ha nagyon bátor vagyok, azt mondom: az összmagyar kultúrának, de ez még nem nagyon látszik. Ez a nemzedék a második világháború után, főként a protestáns hagyományhoz kapcsolódva meghirdetett egy szelíd, de radikális ellenállást. Belső ellenállást egyrészt a társadalmon belül, másrészt az egyházon belül, annak a fennálló hatalommal kollaboráló szárnyával szemben. Ennek a nemzedéknek hihetetlenül magas teljesítményei vannak, amelyeket le kellene tudni fordítani valahogy, közzé kellene tenni, a közbeszéd részévé kellene alakítani. A köztes nemzedék a fordítás, az érthetővé tétel feladatát végzi. Én is abból vagyok nyelvileg, amit ők formáltak meg a maguk életével, ezért tartom fontosnak, hogy bemutassam őket. Súlyos üldöztetések, börtönbüntetések után is megúszták például a nagyhangú heroizmus kísértését. Nem merevedtek szoborrá kétségtelen teljesítményeik talapzatán. Ez a korszak egy valóságos spirituális robbanás is volt, ami óhatatlanul könyvvé, írássá válik egy idő után, s ezzel elérkezik mintegy a saját végéhez. A könyv lezárja az élőbeszéd idejét, de ezt a lépést mégis szükséges megtenni. Feladatod a saját életedet, nyelvedet, arcodat létrehozni és megmutatni, úgy tekinteni a múltadra, mint amiből saját jelened és ismeretlen jövőd fakad. Vannak feléjük elszámolni valóim – úgy élek a világban, hogy nekem még tartozásaim vannak.


Visky András
Költő, író, dramaturg. Született Marosvásárhelyen, 1957-ben. A BBTE Televízió és Színházművészeti Karának docense. Bemutatott drámái: Tanítványok: Csokonai Színház, Debrecen, Kolozsvári Állami Magyar Színház; A szökés: Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat; Julieta: Kolozsvári Nemzeti Színház; Vasárnapi iskola: Kolozsvári Állami Magyar Színház; Júlia: Budapesti Thália Színház és Kolozsvári Állami Magyar Színház. Legutóbbi kötetei: A szökés, Júlia, Ha megH, Fals tratat de convieþuire (Daniel Vighivel és Alexandru Vladdal közösen írt regény), Írni és (nem) rendezni, Betlehemi éjszaka. Számos hazai és nemzetközi kitüntetés birtokosa.