Tusnádfürdői labirintusok

A politikai érveket látványos „időgéppé\" alakító performansz egyik leleménye a Svájccal való összehasonlítás volt: itt is, ott is van bicska; a tehenet ugyan Milka helyett Mariskának hívják, de a történelmi és kulturális tradíciók, a népek erdélyi együttélése predesztinálná e régiót arra, hogy Kelet-Európa Svájcává váljon – előbb politikai, később pedig remélhetőleg gazdasági tekintetben is.

A Fidesz szűk körű bálványosi politikai összejöveteléből kinőtt fesztivál mára kétségkívül a nemzetpolitika programadó rendezvénye. Tusványost fölösleges keresgélni a térképen: szóvegyüléssel keletkezett Tusnádból és Bálványosból; az Olt-parti program elit táborból végképp tömegrendezvénnyé vált; a felhőtlen nyári bulizást pedig nap mint nap a sátrakban zajló párhuzamos panelbeszélgetések homlokráncoló politikuma készíti elő. A rendezők – a kolozsvári székhelyű Magyar Ifjúsági Tanács és a Tárnok Mária vezette Pro Minoritate Alapítvány – szemlátomást nemcsak a speciális transsylvaniai szempontokat igyekeznek becsempészni a programba, hanem az új generációkban is szeretnék felkelteni a közélet iránti érdeklődést. S amint az érdeklődők összetétele mutatja: nem teljesen hiába.

A nagypolitika persze nem tudja meghazudtolni önmagát: az erdélyi lapok már az első napok után attól zengtek, hogy „Bukarest kitámadta Tusványost\". George Ciamba államtitkár ugyanis úgy vélte, hogy a küszöbönálló közigazgatási átszervezés Románia belügye, a budapesti politikusok véleménynyilvánítása pedig beavatkozást jelent e demokratikus, legitim és szuverén folyamatba. Ciamba arra a kijelentésre reagált, ami Rétvári Bencének, a közigazgatási minisztérium parlamenti államtitkárának a szájából hangzott el Tusnádfürdőn, miszerint a román reform sérti az európai uniós és más nemzetközi jogi egyezményeket. (Bukarest racionalizálás címén – nem titkoltan a szlovákiai területi beosztás mintáját követve – különféle megyékbe osztaná szét a tömbmagyarságot, mindenütt megpróbálva kisebbséget csinálni belőlük, így egyszer s mindenkorra statisztikailag elejét véve az autonómiatörekvéseknek.)

Németh Zsolt külügyi államtitkár szerint a kisebbségi jogok érvényesülése igenis a demokrácia velejárója; Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pedig a beavatkozási vád képtelenségének érzékeltetésére épp a román párhuzamot hozta fel példaként: Bukarest is törődik a moldovai és a szerbiai románokkal. Az olyan reakciók, hogy „a magyar kormány akár kihelyezett ülést is tarthatna Tusnádfürdőn\", mintha arról tanúskodnának, hogy a romániai közéletben sajnálatosan továbbélnek a Ceauşescu-féle etnikai homogenizálási reflexek. Az autonómia ügye tehát még jó darabig aligha talál ki a labirintusból.

„Kihelyezett kormányülés\" persze vajmi keveset ér „kihelyezett miniszterelnök\" nélkül. Igaz, Orbán Viktor és a Fidesz számára a nemzetpolitikai kontinuitás szimbóluma is Tusványos: nemcsak kormányon, hanem ellenzékben is szorgalmasan látogatták a festői hegyszorost. Az idei szlogen – A mi időnk – tehát csak részben sugallt kincstári optimizmust a magyarságegyesítés területén; kormányzati helyzetben ugyanis valóban többet lehet tenni e cél érdekében. Korábban is olyan kezdeményezéseket jelentett itt be a kormányfő, mint a Sapientia Egyetem támogatása vagy a magyarigazolvány bevezetése – a várakozások tehát idén sem voltak megalapozatlanok.

Ehhez képest az Orbán-előadás inkább nevezhető a belpolitikai választási kampány nyitányának – igaz, a programbeszéd tizenkettedik pontja „slusszpoénként\" épp a kettős állampolgárságot, a „magyar világnemzet\" megteremtésének az eszközét méltatta. Mivel azonban a kiindulópontja az volt, hogy egy szuverenitását tekintve gazdaságilag erős ország képes csak hatékony kisebbségpolitikát folytatni, a kormányzati hatékonyság taglalása végül is egybevágott a nemzetpolitikai főcsapással.

A gondolatmenet Európa és a világ száz éven belüli negyedik nagy átrendeződését tekintette origónak, azzal kiegészítve, hogy az európai uniós intézményrendszer pillanatnyi állapotában nem ad adekvát válaszokat az európai földrész gazdasági és kulturális háttérbe szorulására. Nem adott jó választ már akkor sem, amikor a későbbi közép-európai tagállamokat tíz évig indokolatlanul várakoztatta a belépéssel, hiszen akkor az uniós tartalékot jelentő térség révén az Unió nem állt volna ennyire védtelenül a válság csapásaival szemközt. Ha helytálló a feltételezés, hogy 2008-ban nem átmeneti krízis kezdődött, hanem hosszan elnyúló kontinentális hanyatlás, akkor a nemzetállami törekvések összegződése sikeresebb túlélési stratégia lehet, mint egy túlbürokratizált és – hozzáteszem – sok tekintetben dekadens brüsszeli vízfej.

A sokat csúfolt „szabadságharcot\" úgy újrafogalmazni, mint a módosabb államok részéről való anyagi, emberi és szürkeállomány-elvonás mérséklését, elgondolkodtatásra késztető retorikai fogás. A válságkezelés nyelve csupán rövid távú; hosszabb távon, a világrend újraformálódásának léptékében az a tét: haszonélvezői vagy kárvallottjai leszünk-e az átrendeződésnek. Ha a politikai szabadság részben gazdasági értelemben vett gyarmati sorssal jár együtt (Orbán megfogalmazásában: a nemzetek versenye nem sportszerű), értelmet nyer a liberális és a szabadelvű alkotmány közötti különbség is: utóbbi a jogok mellé kötelezettségeket is társít. E kormányzati filozófiában és praxisban tehát minden mindennel összefügg – kérdés, hogy ha a kétharmados alkotmányozó többség feles többséggé apad, az mennyiben szűkíti be a mostani szabadságharcos mozgásteret.

Hogy a politikai vívmányok (az alaptörvény, a kettős állampolgárság és a többi), valamint a mélyebb levegővételre lehetőséget adó gazdasági eredmények (alacsony infláció, a túlzottdeficit-eljárás alól való kikerülés, az IMF-végtörlesztés és a többi) elegendők lesznek-e ahhoz, hogy a magyarországi kormányzási tér e speciális helyzete fennmaradjon, az a jövő zenéje – mindenesetre négy év alapozásának megfelelően szilárdnak kellene lennie ahhoz, hogy az új világrendre berendezkedni próbáló rendszer feles többségnél se omoljék össze. Ez sem egyenes, világos folyosókat feltételez, hanem kusza labirintusokat – kuszábbakat, mint amilyet Erdély történelmi esélyének szenteltek a tusnádfürdői gyepen.

Orbán Viktor két nélkülözhetetlen képességet fogalmazott meg azok számára, akik manapság politizálásra adják a fejüket: a monotonitás vállalását restelkedés nélkül (ezerszer is elmondani azt, amit igaznak gondolnak, hiába papagájkommandózzák őket); másrészt ütésre keményedőknek, s nem ütésre lágyulóknak kell lenniük. Ideológia nélkül azonban a legpragmatikusabb politikus is elvész az útvesztőben – nem hiába lángoltak fel a gazdasági nézeteltérések mellett a világnézeti küzdelmek is az ókontinensen.

Ha jól szűrtem le a vallásszabadság és feltétel nélküli szekularizáció közötti vita, a nemzetállami szuverenitás, illetve a házasságfogalom témakörében vallott kormányzati álláspontot, akkor elmondható: az Orbán-kabinet lényegében visszatért az Isten, haza, család klasszikus ideológiai talapzatára; természetesen mutatis mutandis, a korszellem kihívásaihoz alkalmazkodva. Ezt egy szabad országban lehet persze vitatni, csak egyre nem lehet kötelezni semmilyen filozófiából kiindulva a magyarságot: hogy étlen-szomjan pusztuljon ebben a szép új labirintusban.

Csontos János
A szerző a Magyar Nemzet munkatársa