Túl a formatornán, hosszútávfutásban

Természetesen nemcsak ez a világ jelenthet értelmezési keretet Karácsonyi költészete számára, hiszen A nagy Kilometrik szerzője mindenekelőtt – nem pusztán korszakolás/időbeli elhelyezhetőség tekintetében – kortárs poéta. Előző két kötetéből – Téli hadjárat, 2001 és Sárgapart, 2003 – az értő közönség megismerkedhetett kiváló (klasszikus) formaérzékével és azzal a tulajdonságával is, hogy az átlagosnál jobban szeret eljátszadozni a nyelv által adott lehetőségekkel, a nyelvi és kulturális regiszterek közti átjárhatósággal. Itt van mindjárt A nagy Kilometrik első ciklusa, amelynek a szerző – szinte szemérmetlenül nyílt utalásként Nichita Stãnescu Noduri ºi semne című művére – a Csomók és jelek címet adta – nos, ennek a nyitóverse, az Első csomó így indul: „Egy csomó mindent el kell mondanom”, hogy aztán a vers folyamán a szó elsődleges értelméről elegánsan váltson át a másodlagos, metaforikus jelentéssíkra. S hiába számolt le előző kötetének Az ironikus kör megtörése című szonettjében az irónia versszervező erejével, (ön)iróniáját nehéz nem észrevenni – igaz, többnyire a helyenként felbukkanó patetizmus ellenpontozásaként, mint az Üdvözlet a győzőnek Érószhoz intézett himnuszának passzusaiban („Érósz, belőlem ő szól most át,/mindegy, hogy görnyedt mankók hordják,/vagy hosszú, fénylő limuzin./Ha felmegy a cukrom tehozzád,/és szavaim mámorok hozzák,/te vagy nekem az inzulin”).
Karácsonyi Zsolt immár harmadik kötetnyi ideje ír egy nagyjából hasonló világot (hogy ez jó vagy rossz, bízzuk az olvasóra), egyre nagyobb cizelláltsággal, mívességgel, egyre teljesebb világképpel. Szerencsére ez a világkép – belső koherenciája, összetartó szellemisége és sajátos hangulatisága ellenére – nem homogén. Először is van egy táj, amely Karácsonyi Zsolt otthona – otthonabb otthona bármi másnál. Nem tudni pontosan, milyen, az viszont biztos, hogy valami nagyon ősi, a valóságos tér-időn kívül eső táj, valami furcsa, titkos pusztaság, ahol nagy csend van, csak időnként töri meg ezt a szilenciumot egy folyó morajlása a „párologva lángoló ég” alatt (A folyó). Nem emberi tájék ez elsősorban, sokkal kevésbé van humanitása, mint mondjuk flórája vagy – főként – faunája. Persze, az sem akármilyen: mondhatni mutáns fauna, ideális otthona egy szerzőnkhöz hasonló kortárs faunnak. Van egy japán film, amely olyan archaikus tájon játszódik, ahol az emberek még tudnak repülni. Madáremberek. Itt, Karácsonyi Zsolt belső tájain például békaemberek tűnnek fel, akik kelepelnek is, ha csillaggólyát látnak, vagy éppen delfinbálnák, akik emberek is egyúttal – talán olyanok, akik értik még, miben áll a „lóság” lényege (az első ciklusban nagy szerepet kap ez a „mutáns” panoptikum). Történelem előtti idő ez, valahol a teremtés tőszomszédságában. A nagy Kilometrik itt kezdődik, itt hagy jeleket az utazó: „A nyári szék az asztalon feledve,/közepén lábnyom – járt itt valaki,/és innen ugrott fel,/az űr huzatját/azóta sem tudják betoldani” (Jel). Az az utazó, aki aztán megérkezik valahová, egy nagyon távolinak tűnő, mégis nagyon mai városba, várba, s ebből aztán megszületik egy igen sajátos – és saját – urbánus mitológia. Egy modern vágáns, goliárd legendárium, kóbor diákjaival, poétáival, a delnőkkel, kiknél jobbakat – esendőségük, romlandóságuk ellenére (vagy éppen ezért) – sem kívánhat magának az Érószt dicsőítő poéta, akinek borízű vagányságát egyre kevésbé szelídíti holmi trubadúrérzékenykedés. S a kocsmákkal, végeláthatatlan éjszakai odüsszeiákkal, amelynek során rendre színre lépnek a modern vágáns pernahajder al- és felteregói: Kagyló (a második ciklus a Kagyló könyve címet viseli), Kara (aki költői öntudatnak nincs híján, mint ahogy az Ady Endre levele Karának című verse is tanúsítja), Gol herceg, Harald, a gyermek, a Bátor Király avagy Artisztikus Andor, a legtöbb helyen visszafogott, de időnként vaskos – sőt morbidba hajló – humorával. A könyv nyitó- és záróverse, a Millimetrik és kilometrik, illetve A nagy Kilometrik pedig – stílusosan – „kagylóként” zárja össze ezt a versvilágot: a pont, mely „ezernyi kilométer”, „ahol fonál és semmi összeér”, ugyanaz, mint a „nagyon is bizarr/világok születése közti tér”, a versbéli utazó virtuális nullpontja.
Lehetne ez a hely Erdély – no nem az, amelyről a történelemkönyvekben olvashatunk. És nem az a Kolozsvár, és nem az az Arad – hanem a mágikus transzszilván mitológia megannyi állomása. Ide nyílnak az ablakok: az időn túli éjszakában maroknyi konkvisztádor rója súlyos kilométereit (A Conquistador night-club). És hogy hova tart? „És aztán már hajózhatunk/emlékeink hajóján;/ha voltunk egyszer lovagok – már túl vagyunk a tornán” (Music Pub, éjfél, alámerülés). Ezzel a harmadik – a Magvetőnél első – verseskönyvével, úgy tűnik, hogy Karácsonyi Zsolt túl van már a tornán – és a formán is, amelynek állandó kísértésétől nehezen tud (vagy akar) szabadulni. Akkor is, ha – mint írja a Harmadik csomóban – „még nem nevezi magát távfutásnak,/de néhány részletét már ismeri”.
Vagy talán ez már a hosszútáv.

(Karácsonyi Zsolt: A nagy Kilometrik. Magvető Kiadó, Budapest, 2006.)