„Tudom, milyen a kamera másik oldalán”

– A cannes-i filmfesztivál után a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon is szerepelt legújabb filmje, a Fehér tenyér, amelyben saját élményeit dolgozza fel benne, és az öccséét, aki olimpiai bajnokot edzett. Hogyan sikerült egy szereplőben „egyesíteni” mindkettejüket?
– A Fehér tenyér önéletrajzi elemekből és a testvérem életrajzi elemeiből építkezik. A gyerekkori rész sokkal inkább az én történetem, én is tornász voltam, és én fogtam ki a keményebb edzőt. Rengeteg élményem, emlékem volt, és amit először leírtam, abból hatalmas mennyiségű anyag keletkezett. A forgatókönyv megdolgozása volt a legnehezebb, kijelölni, milyen pillérekre építem fel a filmet. Eredetileg két szálon futott: egy testvérpár története volt, de aztán úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha összegyúrom a két figurát. Azt akartam elkerülni, hogy képeskönyv legyen belőle, és mindenen csak szépen átlapozzunk. Ha mindent megmutatunk, ami egy ember életéhez hozzátartozik, nem tud elmélyülni a film. Érdekes benne az is, hogy a főhős mindegyik jelenetben benne van. Mellette vagyunk, majdhogynem azt látjuk, amit ő lát, és azt akartam, hogy azt is érezzük, amit ő érezhet. Másképp nem lenne megérthető és átérezhető egy kisgyerek öngyilkossági szándéka abban a helyzetben, amikor nem látja át: nincs akkora gond, mint ahogy véli.
– A fizikai bántalmazással járó edzések nem is olyan régen nem számítottak kirívó eseteknek. Miként viszonyulnak ehhez a fiatalabbak, akik ezt nem érték meg?
– Lehet, hogy a sport világában ma ez nem így van, de bele kell gondolni abba, hogy más társadalmi rétegekben hogyan működnek a dolgok. Például a gyerekprostitúció, ami sokkal kegyetlenebb, és együtt élünk vele. Annak idején is elszigetelt esetről volt szó – a Debreceni Tornaegyesületről –, és ezek most is léteznek. Fel kell hívni rájuk a figyelmet, a film után valószínűleg most sokkal inkább odafigyel erre mindenki. Sok pedagógus és szülő is szerintem érintve érezhette magát a film után.
– Viszonylag kevés magyar színész játszik a filmben. Miért éppen ezeket a szereplőket választotta?
– Az öcsém eleve adott volt – nyilvánvaló, ha tornáról készítek filmet, őt nem fogom kihagyni. Főleg azért, mert vágyott is arra, hogy egy ilyen filmben játsszon. Volt tapasztalata, a Cirque du Soleil Las Vegas-i társulatában naponta kétezer ember előtt játszik. Jól meg lehet ismerni ezen a filmen keresztül, mert ő ilyen, nem „játszott”. Elmagyaráztam a helyzeteket, és a szövegeket ő improvizálta. A gyerekszereplőket nehéz volt megtalálni, mert tornászokat kerestem. A másik szempont az volt, hogy valamilyen lélekazonosságnak kellett lennie a felnőttkori és a gyerekkori személy között. Miután Magyarországon nem találtuk meg, Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában is végignéztem az összes egyesületet, és végül Kanadában, Vancouverben találtam meg a kisfiút, Orion Radiest és a bátyját, Silast. Nagyon jó tornászok és elképesztő színésztehetségek, a kicsiről kiderült, hogy őstehetség. Az ő angyali, szenvedő arcához kellett megtalálnom az ellenpólust, az edzőt. Végignéztem a magyar színészeket, és úgy gondoltam, ha bármelyiküket erre a szerepre beállítom, közhely lesz belőle. Nagyon nehéz káromkodni magyarul – a magyar filmekben általában műkáromkodások vannak –, és ebben a filmben elég sokat káromkodik az edző. Ráadásul nem lehet egy szimpla vadállat, ennél összetettebb a figura: kétségbeesett emberről van szó, akitől elveszik a nevelt tornászát. Végül a feleségem, Török-Illyés Orsolya mondta, nézzünk körül Romániában – azt már tudtam, hogy Európában a legjobban működő színésziskola itt van, és egy nagy generáció itt nőtt föl. Így találtam meg Gheorghe Dinicát és Oana Pelleát, akit az anya szerepére kértem fel – ez epizódszerep, de nagyon fontos, és el akartam kerülni a közhelyeket. Viszolygok ezektől a zsíros magyar szociofilmektől. Valahogy mind ezek köszöntek volna vissza, ha magyar színészek játszanak benne. Nem akarom bántani őket, mert biztosan kiszolgáltatott helyzetben vannak, és a rendezők közhelyes gondolkodása miatt lesznek a filmben olyanok, amilyenek.
– Színészi tapasztalatai segítik-e a rendezésben?
– Nagyon sokat számít, hogy színész – de az is, hogy tornász, valamint zenész – voltam. Ez utóbbi azért, mert fontos a ritmus. A filmekben általában megjelenő közhelyes dolgokat folyamatos ritmusváltással kerültük ki, szeretek ellenpontozásra építeni. A torna pedig abban segít a film készítésében, hogy monoton folyamat. Éveken keresztül egy azon dologgal kell foglalkozni, akárcsak a tornánál, ahol viszont ingerszegényebb és egyhangúbb a munka. Az ember egy gyakorlatot csiszol éveken keresztül, emberekkel szinte nem is találkozik mással az edzőjén és a tornásztársain kívül. A filmkészítésnél pedig többnyire úgy van, hogy az ember belefárad, már nem akarja folytatni, hiszen már ezerszer végignézte ugyanazokat a jeleneteket. Sokat segít, hogy én ezt megszoktam gyerekkoromban. Hogy színész voltam, az azért jó, mert tudom, milyen rossz a színésznek a kamera másik oldalán állni. Tudom milyen, mikor fölkel, és nincs kedve „megbontani” magát; abban a pillanatban nem akar semmit magából elárulni. Kényelmetlen, kellemetlen dolog, hogy belekerül az ember a hideg vízbe, mert aláírt egy szerződést. Ezért nagyon figyelek arra, hogy a színész viszonylag könnyedén menjen át abba az állapotba, amikor már jólesik neki megmutatnia magát.
– Színész volt – ez múlt időben marad?
– Kényelmetlen munkának tartom. Van, amikor az ember úgy kel föl, hogy most jó lenne – de egy filmforgatás nem erről szól, ott mindennap úgy kell fölkelni. Lelkileg kimerítő, és ki vagy szolgáltatva a rendezőnek. Nem kívánom egyáltalán azt az állapotot, ami ezzel jár. Éppen ezért nagyon tisztelem, és különleges embertípusnak tartom a színészt, aki ebbe belemegy. Sokféle érzést kell megélnie, ezer dolgot kell magából előkapirgálnia.
– A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egyik legszebb előadása, a Peer Gynt címszerepét játszotta hét évvel ezelőtt. Hogyan került Szentgyörgyre?
– Még a főiskolán kezdődött, abban az időben állandó kapcsolatban álltam a romániai magyar színházi világgal, elsősorban a szentgyörgyiekkel – Orsolya révén, aki ott volt színésznő. Összebarátkoztam az ottani emberekkel, és láttam Barabás Olga előadását, a Don Juant, amely reveláció volt számomra – az egyik legjobb magyar nyelvű színházi előadásnak tartottam abban az időben. Megismerkedtem Olgával, és felkértem az egyik főiskolás vizsgafilmem – a Kicsimarapagoda című, századelején játszódó negyvenperces etűd – főszerepére. Olga pedig „visszaadta” a meghívást, mikor rendezte a Peer Gyntöt. Épp akkor üresjáratban voltam, és érdekelt is a lehetőség: kalandosnak és egzotikusnak tartottam, hogy hétszáz kilométerre Budapesttől egy ilyen nagy szerepet játszom.
– Nem szakadt el később sem innen, második nagyjátékfilmjét, a Tamarát Erdélyben forgatta.
– Itt forgattam, de a filmnek Erdély jelen idejéhez nincs sok köze, mert ez egy fiktív helyszínen játszódó fiktív történet. Annyiban van még köze, hogy a két női főszereplő – Kovács Ági, Orsolya – és a díszlettervező, Esztán Mónika erdélyi. Túl jó tapasztalataim nem fűződnek a forgatáshoz, az infrastruktúra miatt. Ki kellett rángatni a Hargitába a felszerelést, ami ezeken az utakon nem volt egyszerű, áramot kellett bevezetnünk. Ráadásul gyenge gyártási csapattal dolgoztunk, egy idő után mindent nekem kellett elvégezni. Végül a filmen nem látszik, hogy mennyi kínlódással készült. A következő filmem egy részét itt forgatom, és jól elő fogom készíteni. Ha nincs az ember mögött egy apparátus, amely ezekre a helyzetekre azonnal reagál, jön az összeomlás. Most profi nemzetközi stábot állítok össze.
– Miről szól a következő film?
– Viszonylag nagyívű történet, egy utazás és kálvária története. Erdély jelen idejéről van szó ebben a filmben: egy erdélyi magyar csajról szól, aki Franciaországba megy munkát vállalni. Román–magyar–francia koprodukciót tervezünk. Megvannak a szereplők, kikísérleteztem a Fehér tenyér kapcsán ezeket az embereket – Dinicã, Oana Pellea és a kisfiú is benne lesz.
– Mennyi ideig forgat egy filmet?
– Sokkal korábban kezdődik el egy film, mint a tulajdonképpeni forgatás. Nálam mindig közben még van egy film. A Fehér tenyér forgatókönyvének első változata már a Tamara előtt elkészült, és vártuk, mikor lehet ebből valami. Közben elkészült a Tamara, akkor meg visszatértem rá. Most ugyanez a helyzet, amin most dolgozom, már a Fehér tenyér előtt érlelődött – amelynek a forgatása egy évig tartott, az előkészítése pedig fél évig. Forgatás közben már nem dolgozom egyében, hiszen ez napi 15–16 óra munkát jelent, éppen csak aludni lehet közben. De a nagyobb szünetekben már folyamatosan jönnek az információk a következő filmről, és jegyzetelek.


Hajdu Szabolcs
1972-ben született Debrecenben. A Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után a kilencvenes évektől színészként is dolgozott. Első rövidfilmjét, a Nekropoliszt 1997-ben készítette. Nagyjátékfilmjei: Macerás ügyek (2000) – a Magyar Filmszemle legjobb első film díja, a kijevi Molodist fesztivál különdíja; Tamara (2004); Fehér tenyér (2006) – a Magyar Filmszemle legjobb rendezőnek járó díja, közönségdíj, meghívás a cannes-i filmfesztivál Rendezők két hete szekciójába.