Trükkös könyv, avagy Láng Zsolt titkai

Az igazi tipográfiai performansz az lett volna, ha minden egyes kötetre felfirkálják színes ceruzával a címet. Hát ezt nem tették meg, trükk a firka, de nem baj na, gondolom, a nyomdai etika – biztosan van ilyen – is kötelez bizonyos dolgokra, például arra, hogy a könyv címe ne maszatolódjon el útban a budapesti könyvvásár felé, meg a kíváncsi kezek tapogatásától a könyvtárban.

Hadd olvassunk is bele a kötetbe: én elsőként a címadó elbeszélést, a Kovács Emma születését nyálaztam át, és, hát hogy is mondjam, sajátosnak találtam. Egy – nem, két – szerencsétlen ember szerencsétlenségéről szól, az egyik nem tud ellenállni a kísértésnek, a másik hagyja, hogy csak úgy egy „szokványos, háromperces aktusnak” vessék alá, az iskola szertárában, takarítás közben. Az eredmény meg Kovács Emma megfoganása. Jó. Aztán, ahogy ő – Kovács Emma – egyre fejlődik, úgy válik életének jogosultsága egyre kérdésesebbé addig, amíg az anyja, Cilike el nem megy Kovács Öcsiékhez, az apjáékhoz látogatóba, s ott meg nem próbálják eltenni láb alól. Ez pedig úgy történik, hogy kitapintják az asszony hasán azt a pontot, ahol valószínűleg Kovács Emma rejtőzik, és bokszolni kezdik. Hát hogy is mondjam? Durva. Meg nyers. Én meg a Láng-könyveket – talán azért, mert nő vagyok? – éppen finomságuk miatt kedvelem. Az árnyalat, a lebegtetés, a valószerű jelenetezések bonyolult szövedéke és hozzá a ki nem mondott kommentárok. Láng Zsolt ugyanis az utóbbi három rövidprózakötetében ezekhez szoktatott hozzá. A szomszéd nőben is volt bokszolás (egy vonat folyosóján), de nem tudtuk, miből származott és merre tartott. Szex és születés szintén előfordult a Berlinévben meg az Itthonévben is (ja igen, előbbiből szintén jó sok volt A szomszéd nőben), de valahogy más körítésben. Kovács Emma meg aztán szépen kifejlődik és megszületik, a folyamatot kozmikus képek írják le, nagyon kedves eljárás, mintha visszatérne a Láng Zsolt-i hang. Így jártam a Kovács Emma születésével.

Másodikként azonban az első elbeszélést olvastam, az Isten a Gellérthegyen című szöveget. És egy csapásra megvigasztalódtam. Isten hatalma végtelen, de nem teljes, ül, áll vagy lebeg a domboldalon, miközben értetlenül szemléli, hogy egy pár – vagy potenciális pár – ugyan nem talál egymásra, bár alapvetően szeretnének, csak zavarja őket egy túl nagy hűtőszekrény, egy kínai műselyem hálóing, egy kis rasszizmus meg néhány rögeszme. „Ő belegebedne egy ilyen életbe. A sajátjába is belegebed” – mondja az Istenfiú, és nem arra érti, hogy őt is zavarná a túl nagy hűtőszekrény stb., hanem arra, hogy egy kicsit azért mindenkinek engednie kellene. De imperatívuszok nélkül és nem direkt módon mondja ezt a Jóistenfiú. Engem megragadott az elbeszélés, mert valami óriási megértést olvastam ki belőle a mindennapi görcseink iránt, kit ne zavarna egy túl nagy háztartási gép vagy egy bizonyos anyagból készült pizsama. És ki ne fizetne rá ezekre a mániáira.

Hát ilyenek ezek a történetek: sajátosak. Nagyon jól tudom, hogy lesz, akinek a Kovács Emma születése fog hallatlanul bejönni, vagy akadhat olyan is, aki az Isten a Gellérthegyent semmitmondónak fogja találni, bár ezt kevésbé tartom valószínűnek. Akárhogy is legyen, meg kellene vizsgálnunk, mitől sajátosak ezek a szövegek, hogy Láng Zsolt titkára rájöjjünk. Nem a teljes, csak valami részleges titokra gondolok.

Azt hiszem, elsősorban a narrátorban van valami furcsaság. Ő (a narrátor) hol azt véli tudni, hogy mit gondol a Jóisten, hol arról beszél, mit gondol egy millimikron nagyságú magzat, hol közvetlenül szól, mint egy utazó zenész, hol távolságtartó, mint egy realista regény elbeszélője. Ez utóbbi eset éppoly sajátosnak hat a kötetben, ha már kellőképpen elmerültünk az írásokban, mint az a mérhetetlenül szubjektív hang, amely a magzat filozófiai elmélkedését közvetíti. Az elbeszélések hangja tehát nem azonos, nehezen lehetne egyetlen attitűd köré felépíteni a kötetet. Nem ismerem a megírás körülményeit, de úgy sejtem, ezek az elbeszélések azok, melyek az előbbi három, egyetlen koncepcióra felfűzött kötetből kimaradtak. A sokféle narrátori pozíció nemigen segít az olvasásban, mert úgy dobál, mintha montaigne-rousse-ban utaznánk, mire megszokjuk a meredeken felfele haladás fizikai törvényeit, a gyomrunk máris a hátgerincünkre tekeredik, mert megváltozott az irány. Ebből a hevenyészett hasonlatból is látszik a Láng-írások másik tulajdonsága: minden esetben erősek. Birkozódni lehet velük, letenni a könyvet nem nagyon. Kovács Emma engem letepert, és lenyomott a torkomon egy jókora adag hányingert, az Isten a Gellérthegyen meglebegtetett. A Nyílt órán vigyorogtam, a Daphnén rájöttem egy csábítási trükkre. De nem tudtam egymás után olvasni az elbeszéléseket, egyik elvitte a kedvemet a másiktól. Minden á lá Láng Zsolt – én még azt a „vetéljünk el boksz által” fordulatot sem vitatom el tőle, de panaszkodni akartam egy kicsit, ha már alkalmam nyílott rá, mert iszonyatosnak találtam – csak émelyítő ez a kavarodás.

Arra gondoltam aztán, hogy ez nem is egy kötet, csak úgy tűnik, mintha az volna, a borítóra rányomtatott ákombákomhoz hasonlóan trükkös. Inkább egybekötött írások, melyek egy helyre kerülhettek volna akár úgy is, hogy a Google-be ütöm be a „Láng Zsolt” címszót. Vagy ha egy szélvihar tör be a szobámba, és leveri a köteteket, kitépi a lapokat, megkeveri őket. De nem baj ez, csak mondom.

Gál Andrea

Láng Zsolt: Kovács Emma születése és más elbeszélések. Koinónia Kiadó, Éneklő Borz sorozat, Kolozsvár, 2006