Tábordák

Hogy aztán két nap múlva az idegességtől a plafonon legyen a família, mert nem érkezett meg a tábori képeslap. Az adott körülmények között (víz, villany, egészségügyi ellátás, közlekedés) nem volt egy leányálom a táborozás, erről a kísérők tudnának hosszabban értekezni, akkoriban mindenesetre nem féltették úgy a gyerekeket, a túlélés a mindennapi rutinfeladatok közé tartozott. A minimálkomfort pedagógiája.

Táborozni nyaranta, mai szóhasználattal élve, munkaköri kötelességem volt: hol pionírtáborban, hol meg valamiféle katonai előkészítőben (PTAP) loptam a napot és az eugeniát. A homoródfürdői pionírtáborba később tehát mintegy hazamentem a nemzetközi diáktáborok alkalmával, fogalmazhatnék úgy is, hogy végzős középiskolásként ott jártam a nulladik évet, az előkészítőt az egyetemhez. Mindenesetre szocializálódtam, nem ért akkora sokként később – mint megannyi évfolyamtársamat –, hogy az egyetemista főállásban kocsmázik, és hogy nem föltétlen felvezetője egy reményteljes párkapcsolatnak a virágcsokor.

Idén nyáron már két táborban voltam. Mindkettőt önszántamból „vállaltam be”, nem kényszerített senki, ép elmém birtokában és felelősségem teljes tudatában fizettem vérverejtékkel megkeresett pénzemből azért, hogy ott lehessek.

A két tábor közötti különbségekről lesz itt most szó. Már az alaphangütésben radikális eltérések mutatkoztak: az elsőbe félig-meddig dolgozni mentem (ebből a félig nagyon nem bizonyult igaznak a meddig miatt, lapzártáktól reszketett már ébredéskor a gatyám), a másikba, elvileg, elmét csiszolni. Az elsőbe érkeztemkor nem volt szálláshelyem, a munkához való feltételekről ne is beszéljünk, többórás aszalódás után vehettük birtokunkba a szerkesztőségnek kinevezett házikót, és este hétkor döbbenhettünk arra rá, hogy fényképekből tábori napilapot összeállítani ugyan lehet, de nem ezért hívtak bennünket. Ahhoz elég egy jó fotós. A másik táborban, miután bénejemmel elfoglaltuk lakosztályunkat, a kollégák rögvest elszalasztottak szombat délután nevében focilabdát vásárolni. Nem ért semmi hátrányos megkülönböztetés e gesztus révén: a kollégák hamarabb érkeztek, és az vesse rájuk az első követ, aki nem fél attól, hogy a medenceszélről üres sörösövegeket dobnak vissza rá, már ha fel akarják emelni karjaikat abban a dögmelegben.

Az egyikben rengeteg ismert és ismeretlen embert voltam kénytelen végighallgatni, elviselni, tekintettel lenni rájuk, a másikban a haveri kör megértőnek bizonyult, ha éjjel kettőkor már nem bírtam nyitva tartani a szemem. Az egyikben az esti koncertek rendre alulmúlták az összes lehetséges színvonalat, a másikban, amennyiben nem én gitároztam, a kollégák karaokeprogramra űzték az eszüket. Az egyikben autonómiáról beszéltek, a politikum hatósugarából alig lehetett kilépni, a másikban a felújított CFR-stadionról hallhattunk részletekbe menő előadást, és autonóm egyedek vitáztak a feminizmusról, önálló érvkészletek alapján.

Az egyikben az autonómia gondolata, illetve a politikai diskurzus szükségszerű változása evidenciaként tételeződött, a másikban még a női lélek léte is kérdőjel alá került. Az egyikben véresen komolyan vettek minden szót, a másikban, be kell vallanom, szétröhögtük az agyunkat, működött az asszociatív logika.

Az egyikben néztem az órát, a másikban nem.

Viszont mindkettő végén szerelmes lettem a sebváltóba. Imádtam az autót: csupa célszerűség, pragmatizmus, racionalitás, minden mozdulatsornak értelme van, semmit sem tehetsz következmények nélkül.

És eljutsz A-ból B-be.