Szólásszabadság – a falak között (2.)

A jog gyakorlásában azonban az erdélyi magyart korlátozza az, hogy sok, a legkülönfélébb állami szervekben dolgozó román úgy véli, neki is joga van a maga anyanyelvének használatára. Hiába szólok hozzá magyarul, nem mondja ugyan, hogy »vorbiþi numai româneºte« (beszéljenek románul – BL), de románul válaszolja: »nu ºtiu ungureºte« (nem tudok magyarul – BL). Márpedig világos, hogy az anyanyelvem használatához való jog az anyanyelvemen kapott válaszhoz való jogot jelenti. Világos, hogy ami nekem jogom, az valakinek irántam való kötelessége. Törvényre van tehát szükség, mely előírja, hogy pl. Kolozsvárt – és másutt is, ahol szükséges – olyan munkahelyekre, amelyeken a dolgozó feladata a felekkel való érintkezés, csupán románul és magyarul is tudó személyeket lehet kinevezni. (...)
Ami a kolozsvári – és egyebüvé való – magyar nyelvű feliratok máig tartó eltűnését illeti, annak okát még senki kielégítő módon meg nem magyarázta. Takarékoskodás nem lehet az ok, hiszen meglévő kétnyelvű feliratokat távolítottak el, hogy egynyelvűekkel cseréljék ki. Egyesek arra hivatkoznak, hogy a kétnyelvű feliratok sértik a román dolgozók nemzeti érzését. Ez azonban nézetem szerint nem több a román emberségét sértő feltevésnél. Egyébként furcsa okoskodás az, amely szerint a kétnyelvű felirat sértené a román nemzeti érzést, a kizárólagosan román nyelvű viszont nem sérti a magyar nemzeti érzést.
Tudom, hogy Kolozsvár román lakosai között sok az olyan Bukovinából, Moldvából, Munténiából, Olténiából stb. idetelepített román, aki egyrészt megszokta a színromán környezetet, s akinek másrészt soha senki nem magyarázta meg, hogy Erdélybe jőve ősi magyar lakosság közé, magyar történelmi környezetbe jön, olyan országrészbe, ahol a magyar nem vendég, hanem gazdatárs, ahol a múltban is volt és a jövőben is lesz magyar szív és szó. E magyarázat elmaradása súlyos mulasztás, melyet azonban én, magyar értelmiségi csak megállapítani tudok, orvosolni nem. Viszont a népem jogai mellett való kiállást nem halaszthatom arra az időre, amikor ez a mulasztás orvosolódni fog.
Egy másik magyarázat szerint arról van szó, hogy az állami üzemek, vállalatok, hivatalok stb. az állam nyelvét használják, teljesen megértem, hogy a RNK-ban [a] román nyelv az állam nyelve, azt is, hogy használati köre szélesebb, mint pl. a magyar vagy a szerb, vagy a német nyelvé. De már azt nem értem meg, hogy miért ne volna nyelve az államnak a magyar nyelv is, mikor az országban minden 8-10., Erdélyben pedig minden 3-4. ember magyar, Kolozsvárról nem is beszélve. (1956-ban Kolozsvár 154 723 fős lakosságából egyformán 48-48 százalék volt a románok, illetve magyarok aránya – BL) Ha egyenlőségi jelet teszünk állami és román közé, akkor hogyan értessük meg az erdélyi magyar dolgozókkal például azt, hogy a felszabadulás óta végrehajtott államosítás nem jelent románosítást, hogy a magyar egyházak vagy más magyar volt testületek, egyesületek (mint pl. az EME) javainak államosítása nem jelenti a javak román tulajdonba vételét. (...)
Ezzel és hasonló kérdésekkel kapcsolatosan rendkívüli és érthetetlen hiányként kell említenem a nemzeti kérdéssel foglalkozó hazai marxista elméleti irodalom majdnem teljes hiányát. Feldolgozatlan az idevágó nemzetközi irodalom is, de különösen hiányzik általában a romániai és közelebbről az erdélyi sajátos nemzeti viszonyok tudományos elemzése, és a hozzájuk kapcsolódó politikai, kulturális, közigazgatási és egyéb probléma nyilvános megvitatása. Nyilvánosat mondok természetesen, mert éppen a nemzeti kérdés kezelésében mutatkoznak legfantasztikusabb eredményei a nyilvánosság kizárásával történő elméletgyártásnak. Találkoztam elmélettel, mely szerint a Román Népköztársaságban élő magyar más minőségű magyar, mint a Magyar Népköztársaságban élő; tapasztaltam törekedést annak az elhitetésére, hogy például Tamási Áron magyar író, de már én nem, hanem csupán magyar nyelvű író vagyok; akadtak olyan Istentől elrugaszkodott »marxista« teoretikusok is, akik magyar írókat magyar nyelvű román írókká minősítették, egyazon elmélet finomabb változata az, hogy a MNK írói nemzetiségre való tekintet nélkül mind az ország összlakosságának írói, durvább változata az – szégyenkezve kell bevallani, hogy magyar író találta kik és pártunk központi lapja terjesztette –, hogy a romániai magyar irodalom a román irodalom egy része. Folytathatnám a példák felsorolását, melyek mind azt bizonyítják, hogy a nemzeti kérdéssel foglalkozó hazai marxista elméleti irodalom hiánya egyes szervek és személyek, milyen garázdálkodását teszi lehetővé éppen egyik legszentebb érzés, a nemzeti érzés vonatkozásában.

(...)
II. Áttérek a kulturális
szervezeteink kérdésére
E kérdéssel kapcsolatban Gheorghiu-Dej elvtárs 1946-ban a következőket mondotta: »A Groza-kormány demokratikus politikája következtében az erdélyi magyar lakosság teljes jogot nyert arra..., hogy államilag elismert és fenntartott elemi és középiskolái, valamint egyetemei legyenek; hogy színházai, könyvtárai és kultúrintézményei legyenek..., hogy nemzeti kultúrájának és hagyományainak fejlődése érdekében szervezkedhessék«.
1946 óta természetesen nem csorbulhattak jogaink, de nemzeti kultúránk és hagyományaink egészséges kibontakozását és fejlődését mégis évek óta fékezi néhány körülmény, melyek közül legfontosabbként pártunk egy harci jelszavának, a magyar kulturális elkülönülés elleni harc jelszavának félreértését, helytelen alkalmazását, olykor egyenesen román nacionalista tartalommal való megtöltését említem. Sokan minden meggondolás nélkül, némelyek pedig nagyon is alapos meggondolás alapján kulturális elkülönülésnek vagy elkülönülésre való törekvésnek bélyegeznek meg minden olyan szervezeti formát vagy formakeresést, amely a hazai magyar kultúra önkörének mozgásirányait követi, annak sajátos igényeihez igazodik, melynek tehát nemzeti jellege van.
Első példaként irodalmunk helyzetét említem. Kizárólag olyan állami és szakmai csúcsszervek irányítják, melyek káderei nem ismerik, vagy csak információk alapján (Szabédi László itt felületes tájékozottságra utal – BL) ismerik a magyar nemzeti kisebbség irodalmát, de még azokat a problémákat sem, szükségleteit sem, melyeket ennek az irodalomnak szolgálnia kellene. Például hogy a magyar színházak milyen új hazai magyar drámákat adhatnak elő, a fölötte hevenyészett fordítás alapján magyarul nem tudó román állami hatóság dönt; olyan eljárás ez, mintha egy szimfónia értékét úgy akarnám megállapítani, hogy elfütyültetném magamnak a prímjét egy botfülű sihederrel. Más példa: hogy melyik magyar író kapjon állami díjat, afölött olyan 15 tagú bizottság dönt, melynek egyetlen tagja magyar; persze lehetne 3 is, akkor is az a román többség döntene, melynek fele sem tud magyarul és a magyarul tudóknak fele sem ismeri a romániai magyar irodalmat, még kevésbé a magyar életet. Még más példa: hogy a magyar írókat kik képviseljék az írószövetség országos vezetésében, azt nem a magyar írók, hanem a román írók bizalma dönti el; ez már magában véve is hiba, de ráadásul persze olyan román írók bizalma, akik sem irodalmunkat, sem személyünket nem ismerik. (A kivételek erősítik a szabályt).
(...) Nem látom, hogy egy ilyen – kétségtelenül nemzeti jellegű – szervezeti keret létrehozása miért jelentene elkülönülést? (...) Különben is az írószövetségnek van is nemzetiségi osztálya; nem látom át, miért ne lehetne ennek egy szervezeti szabályzattal, a magyar irodalmi élet szükségleteinek megfelelő hatáskörrel és tisztikarral rendelkező tekintélyes magyar alosztálya. Ilyen alosztály létesítése nemcsak demokratikus elveken alapuló képviselethez juttatná a magyar írókat, hanem eleve kizárná irodalmi életünk egy sereg anomáliáját, irodalmi szerveinek marakodását, a kinevezett szerkesztők személyi kultuszos rendszerét, a romániai magyar irodalmi élet excentrikus irányítását stb. (...) Én jelen pillanatban egy ilyen szervezeti keret minél sürgősebb létrehozását tartom irodalmunk legégetőbb kérdésének, mert minden más kérdés egészséges demokratikus megoldásának ez a szükséges előfeltétele.
Nem térek ki részletesen a romániai magyar tudományos élet kérdéseire, mert azok taglalásának másutt van a helye, csak jelezni kívánom, hogy a magyar irodalom fejlődése számára egyáltalán nem közömbös kérdés, hogy van-e magyar nyelvű történettudományi, filozófiai, földrajzi, állattani, növénytani, egyszóval természettudományi irodalom. Ezt azért említem itt, mert van olyan felfogás is mely a magyar tudományos káderek munkáját kizárólag csak a román tudományos élet vérkeringésébe kapcsolva, lehetőleg rossz román nyelvű kiadványok hasábjain jelentkezve szeretné látni; természetes dolog, hogy a romániai magyar tudósok nem vonhatják ki magukat az országos szükségletek figyelembevétele alapján készült tudományos munkatervek végrehajtásának munkájából, de az is természetes dolog, hogy szolgálniuk kell saját nemzetiségük tudományos szükségleteit is. Jelenleg ezt nem tehetik kielégítő mértékben (...), az alkotó tudományos élet keretéül szolgáló, az állam bőkezű támogatását élvező, sok-sok milliós költségvetéssel dolgozó Akadémia aránytalanul kevés – összesen 3 – hazai magyar tudóst foglalkoztat és magyar tudományos munkák megjelentetésére aránytalanul kevés pénzt juttatnak; s még ezt a keveset is orcapirító, az emberi méltóságot is sértő, az idegeket aránytalanul felmorzsoló tusakodások árán. Meg kell mondanom egészen őszintén, hogy az Akadémia nemhogy nem segíti, hanem egyenesen gáncsolni törekszik a romániai magyar tudományos élet kibontakozását. Éveken át megtagadta magyar nyelvű munkák közlését, később hozzájárult magyar nyelvű könyvek, de nem magyar nyelvű folyóiratok kiadásához. Jelenleg bizonyos tudományágaknak engedélyez magyar nyelvű folyóiratot, másoknak nem. Később bizonyára ezeknek is engedélyezni fog; de a fejlődés csigalassúságú, messze mögötte marad népünk érdekeinek, meggyorsítani csak egy módon lehet, úgy, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb önmozgást biztosítunk a magyar tudományos életnek. Ennek eszköze pedig egy, csak olyszerű tudós egyesület lehet, melyet rendkívül mostoha körülmények között az osztrák elnyomás idejében, a feudalizmus nyomasztó légkörében már 1793 körül létrehozott Aranka Györgyék nemes fáradozása. Ennek a romániai magyar tudós egyesületnek az Akadémiához való viszonyát, hatáskörét szervezeti és költségvetési kérdéseit részletesen megbeszélni másutt kell. Itt csak jelezni kívánom, hogy a romániai magyar tudományos élet kibontakozásának feltételei a RNK Akadémiájának keretében, a jelenlegi szervezeti formák mellett nincsenek biztosítva. (...)”

(Forrás: Országos Levéltárak, Kolozs Megyei Igazgatóság, Fd. 13, a Román Munkáspárt Kolozs tartományi bizottsága, 30/1956-os iratcsomó, 10–16. lap)
(A szerző lapunk munkatársa)