Szembesülés a mítoszainkkal?

– Személyes indíttatásból került közel az etnikumközi viszonyok kutatásához, a kisebbségszociológiához?
– 1987-ben kezdtem egyetemi tanulmányaimat, amikor a közhangulatot a „nemzeti hisztéria” jellemezte. Csíkszeredában nőttem fel, otthon pedig nem kerültem kapcsolatba ezzel a kérdéssel. A tapasztalataim később elfogadhatóak voltak: a katonaságban és a kolozsvári egyetemen is kevés olyan megnyilvánulást érzékeltem, ami a nyolcvanas évek nemzetpolitikáját tükrözte volna. Az egyetemen szerencsére olyan környezetbe kerültem, ahol az emberek nyitottak voltak. Akkoriban csak filozófiát lehetett tanulni társadalomtudomány gyanánt, ezért filozófia szakon végeztem. Mi, magyarok megtanultunk románul: megegyeztünk a román kollégákkal, hogy hetente egyszer javítanak ki minket, és nem állandóan.
– A kétnyelvűség témája iránti érdeklődése ebből az időszakból származik?
– Igen. Célként tűztem ki saját „kétnyelvűségem” kialakítását, hiszen román nyelvtudásom – csíkszeredai középiskolás éveim után – több mint sekélyes volt. Tudatosan és reflexíven figyeltem erre, román barátaim pedig megfelelően viszonyultak a szókincsem alakulásához. Hogy a kisebbségek szociológiája lett az érdeklődési köröm, azt 1990 márciusa döntötte el. A román kollégáimmal, akikhez addig szoros barátság fűzött, és akikkel együtt viszonylag távolságtartóan figyeltük a Ceauºescu-féle nemzeti retorikát, egyetlen pillanat alatt két külön táborban találtuk magunkat. Személyközi viszonyaink hirtelen elsorvadtak, pusztán magyarként és románként viszonyultunk egymáshoz... Később csodálkoztunk önmagunkon, értelmiségi, racionális, a világra kritikusan reflektáló embereken: miként történhetett ez velünk? Ezt a kérdést kezdtem körüljárni szakmai módszerekkel. Ami hozzáférhető volt a témában, mindent megvizsgáltam, mert meg akartam válaszolni ezt román kollégáimnak is, magamnak is.
– A 90-es évek elején ez a téma előtérbe került, úgymond divatos lett.
– Igen. 1991-ben végeztem az egyetemet, és a 90-es évek elején lelkesen lehetett kutatni a kisebbségek kérdéskörét: utazni, dokumentálódni. Ugyanakkor 1992-től a szociológián külön kisebbségszociológia-diszciplínát vezettek be, és nekem nyílt lehetőségem előadásként kidolgozni és tanítani is, románul és magyarul egyaránt. Aztán személyes vonatkozások is rátevődtek: vegyes házasságra léptem – ami azóta felbomlott –, így a vegyes házasság témáját is kutattam, kutatom. A kisebbségszociológia keretében a kétnyelvűség, a vegyes házasság és a migráció aspektusaival foglalkozom: mindenikhez fűződik egyfajta személyes indíttatásom, megértési késztetésem.
– Mit mutatnak az erdélyi magyarság migrációs hajlandóságairól szóló kutatások?
– A migráció természetesen folytatódik, de másfajta logikák mentén, mint tíz évvel ezelőtt: motivációs rendszere alapvetően megváltozott. A kilencvenes évek közepén a „tipikus migráns” az volt, akit a nagyipar leépülése okán egzisztenciális kényszerek vezéreltek. Eljutott Magyarországra, Spanyolországba, Olaszországba. A mostani migráns számára már nem a kényszerek a meghatározóak, hanem tucatnyi más tényező. A fiatalok számára a legjobb individualizációs stratégiának a migráció tűnik: saját maguk akarnak kialakítani egy életformát, egyedül akarnak dönteni, anyagi erőforrásokat teremteni, elszakadni a szülői közösségtől. És ennek a migráció vált a keretévé.
– Az erdélyi román fiatalokról is elmondható ugyanez, nemcsak a magyarokról?
– Az indítékok általában hasonlóak. Az erdélyi románok többnyire olyan országok felé mennek, ahol szinte lehetetlen állampolgárságot szerezni: Olaszországba, Spanyolországba. Magyarországon az erdélyi magyar fiatalok elvileg hamar szerezhetnének állampolgárságot, ám ennek ellenére Magyarország mint migrációs célkitűzés már kevésbé tűnik vonzónak. Ezért furcsa átcsoportosulásnak vagyunk tanúi: az erdélyi magyar fiatalok is egyre inkább Németországot, Spanyolországot keresik rövid távú migrációs célként. Ez demográfiai szempontból jó hír, hisz az a fajta migráció, ami Magyarországon nagyjából azzal fejeződik be, hogy az egyének teljes társadalmi tagságot váltanak – vagyis nem kétlakiság jellemzi őket, hanem odavalósinak kezdenek számítani –, a mostani migrációval kevésbé jár együtt. Németországból az emberek nagyobb valószínűséggel visszajönnek, mint Magyarországról.
– A migrációs hajlandóság milyen tekintetben növekedett az utóbbi években?
– Az elmozdulási szándékok korspecifikusan nézve nőttek: egyre kevesebb felnőtt szándékszik elmozdulni, amíg a fiatal korba lépők egyre nagyobb hányada nem zárja ki, hogy valamiféle „migrációs epizód” lesz az életében. Jelzem, nem föltétlenül akarnak „elmenni innen”, csak „nem zárják ki, hogy valamennyi időre el fognak menni”.
– És milyen értelemben csökkent a migráció mértéke?
– A kilencvenes évek második feléhez képest az általános népesség szintjén inkább csökkent. Elég körülnézni Kolozsváron: az építőipar akkora munkáltató lett, hogy munkásainak 30–40 százalékát máshonnan hozza, a bérek pedig egyre növekednek. Az emberek mérlegelik, hogy az itthon maradásnak is van értéke, és nem föltétlenül anyagi értelemben. Nemrég a piarista templomnál dolgozott egy csapat az építkezésnél. Szóba álltam velük: Székelyföldről jöttek. Régebben Magyarországon dolgoztak, aztán Németországban is. Most pedig örülnek, hogy Kolozsváron vannak, és minden héten haza tudnak lépni, a bérekkel is elégedettek, mert így kevesebbet kell utazni, kevesebb pénzbe kerül az utazás. Tíz éve az embereknek még nem volt alternatívájuk, nem tudtak máshonnan erőforrást teremteni az ipar leépülése miatt, így külföldön dolgoztak. Jelenleg van alternatíva, bizonyos rétegek, amelyek régebben gazdasági kényszerből léptek ki, ma választhatnak.
– Az erdélyi magyarságra vonatkozó felmérések, kutatások a kisebbségi társadalom sokféle szegmensét próbálják vizsgálni. Ennek milyen konkrét eredménye, következménye lehet a köztudatra, a társadalomra nézve?
– A kutatások hasznosulásának több szintje és formája van. Rámutathatunk arra, hogy adott társadalmi mechanizmusok nem úgy működnek, mint ahogyan különböző felelős társadalmi szereplők feltételezik. Vagy bizonyos folyamatok nem föltétlenül a felvállalt célkitűzések irányában hatnak.
– Konkrét példaként mit említene erre vonatkozóan?
– A kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó törvénykezés esetét. Nyilvánvalóvá vált, hogy ahol a kisebbség számaránya 20 százalék fölött van, de 35 alatt, ott a legkisebb a valószínűsége annak, hogy a törvénynek megfelelően biztosítsák a kisebbségi nyelv közigazgatási használatát. Holott pontosan ilyen közegben lenne szükség a kisebbségi nyelv kiemelt védelmére, éppen ezekben a közösségekben problematikus a használata. A törvény erre szankciókat ír elő, lekiabálunk a központból, megbüntetjük a jegyzőt, a polgármestert. Ám ez esetleg a törvény formális alkalmazását segítheti elő, ami nem javít a kisebbségi nyelv használatán. Ha eldöntjük, hogy az emberek eredendően nacionalisták, akkor valószínű, hogy azok lesznek. Ha megbüntetik őket, mert nem tették ki a magyar helységnévtáblát, akkor az lesz a reakciójuk, hogy olyasmit tesznek keresztbe, amiért nem lehet majd büntetni. Másfajta motivációs rendszereket kell kidolgozni, mert akkor az emberek talán másképp viszonyulnak a kérdéshez: ha például valaki rávezeti a település vezetőit, hogy a többnyelvűség vonzó elem lehet a településmarketingben, vagy bizalomépítési eszköz, amely által nem remélt erőforrások mozgósíthatóak. A politikum meg van győződve arról, hogy jó szándékkal, helyesen teszi a dolgát. De hiába jók a szándékok, ha nem ismerjük a valós helyzet működését, társadalmi beágyazódását.
– Mi a helyzet a népességcsökkenés terén?
– Egyértelműen fogyunk. Ebben a ritmusban 2025-re akár egymillió körülire is csökkenhetünk... Kérdés, hogy melyek lehetnek a realisztikus népesedéspolitikai célkitűzések. „Lőhetünk” a román államra, mert asszimilál, hihetjük azt, hogy a saját kulturális és oktatási intézményrendszer megoldás lehet, de nem valószínűsíthető, hogy ez a demográfiai viselkedések számottevő változását eredményezi. Az erdélyi népességfogyásban ugyanis sokkal nagyobb a szerepe a migrációnak, a csökkenő termékenységnek, mint az asszimilációnak. Az ilyen kijelentéseknek akár pszichológiai haszna is lehet: arra készíthetik fel a társadalmat, hogy ne mítoszokban éljünk, vagy ne másokban próbáljunk hibát keresni, hanem nézzünk szembe a valósággal. Külső ellenséget keresni mindig kényelmes álláspont. Inkább azon kell elgondolkozni: miben döntünk mi, mi fontos, mi nem fontos számunkra. És ehhez magunkban kell megkeresnünk az okokat, azt kell megvizsgálnunk, hogy a közösségre milyen folyamatok jellemzőek. Ha már közösségként definiáljuk magunkat, saját mítoszainkkal is szembesülnünk kell ahhoz, hogy hatékonyan cselekedni tudjunk.


Horváth István
1966-ban született Csíkszentsimonban. 1991-ben filozófiából és szociológiából szerez diplomát a BBTE-n, azóta az egyetem szociológia tanszékén tanít. A migráció, a kisebbségszociológia és az interetnikus viszonyok (kétnyelvűség, vegyes házasság) témakörében kutat. 2003-tól az Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának igazgatója. Az említett témakörökben több román, magyar és angol nyelvű tanulmányt, illetve könyvet publikált.