Szavak és hangok egysége

– Nagyon hosszú időn át a nagyváradi színházat operett-társulatként tartották számon, mondhatni jogosan, mivel a prózai darabok mellett végigjátszották az egész operettirodalmat. Ezt az időszakot követte aztán a zenés darabok nagyon tudatos háttérbe szorítása, ahhoz, hogy az utóbbi évadokban a műsorrendben egyre inkább helyet kapjanak a musicalek. Amit viszont a Gajai-Csepei művészpárnak a zene jelent, az valami egészen más: Ágnes átütő sikerű önálló Édith Piaf-műsorral lépett nemrég a közönség elé, Csepei Róbert pedig az igényes könnyűzenét játszó Sanzon együttesben muzsikál. Menekülés lenne a szavaktól a hangokhoz, kellemes kitérő avagy régi álmok beérése?

– Gajai Ágnes: Már iskolásként folyamatosan részt vettem szavalóversenyeken, tagja voltam a László Károly vezette színjátszó csoportnak, táncoltunk is, énekeltünk is, ennek ellenére nagyon komolyan és rendületlenül magyar–angol szakra készültem Bukarestbe, a hungarológiára. Tizenkettedikben gondoltam meg magam, pontosan nem is tudom, miért, talán mert három évfolyamtársam is színész akart lenni, mentem hát én is Vásárhelyre felkészítőre.

Gajai Ágnes
1977. március 1-jén született Sepsiszentgyörgyön, a Mikes Kelemen Középiskolában érettségizett, Kolozsváron végezte a színművészeti szakot 1999-ben, azóta a nagyváradi Szigligeti Színház tagja.

Nehéznek tűnt, gondoltam megpróbálom Kolozsváron. Akkoriban játszották az európai sikert aratott Kopasz énekesnőt, nemrég érkeztek haza egy hosszú, kimerítő turnéról, fáradtan, ezért a felvételi elég kellemetlenre sikerült, de bekerültem.

Zárójelben mondanám, hogy a másik három évfolyamtársam is színész lett, ők Vásárhelyen végeztek. Kolozsváron nagyon sokat jelentettek az előadások – rengeteget tanultunk belőlük. De énekléssel alig foglalkoztam, nem tartom magam különösebben jó énekhangúnak. S most mégis meglett a Piaf-műsor. Igaz, hogy eredetileg Robinak jutott eszébe, egy évvel ezelőtt jött az ötlet. Talán megérezte, hogy titokban dédelgetett tervem.

– Vagy közelebb lévén a zene világához, a nagyon sajátos francia sanzonokhoz, az segített a megvalósításban?

– Csepei Róbert: Mondjuk anynyiban állok Áginál közelebb a zenéhez, hogy négyéves koromban kaptam a szüleimtől egy kis gitárt, s mivel láttam a tévében, hogy a komoly gitárosoknak össze van valamivel kötve a hangszere, én is odakötöttem cérnával édesapám Sokol rádiójához, felmásztam a közeli víztározó medence szélére, és bejelentettem, hogy megkezdem első koncertemet. Ezek a szereplésnek nevezett bohóckodásaim hatodik osztályos koromig tartottak, amikor is az iskolai szakkörök közül én a billentyűt választottam. Később visszatértem a gitárhoz, sőt az IKE-foglalkozásokon a kórusban énekeltem is, tenor szólamot, de valahogy mégsem döntöttem egyértelműen a zene szak mellett. Talán azért, mert nem volt külön zene osztály, csak a képzőművészetivel közösen, ráadásul román nyelven, úgyhogy végül matek szakra jelentkeztem, és be is kerültem.

Csepei Róbert
1981. november 7-én született Szilágysomlyón, a Simion Bărnuţiu Középiskolában érettségizett, egy évet járt Kolozsváron az újságíró szakon, majd átlovagolt a színire, amelyet 2006-ban végzett el, azóta a nagyváradi színház tagja.

De nagyon hamar kiderült, hogy nem sok közöm van a számok világához, és át is kértem magam az angol–német nyelvosztályba. A tanáraim sem tiltakoztak az én matektől való menekülésem ellen, a humán szakon aztán jól éreztem magam.

Szerettem írogatni is, így jött az újságíró szak ötlete, a rádiózás-tévézés érdekelt volna inkább, eredetileg a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumba szerettem volna jönni, de gondoltam, megpróbálom Kolozsváron is. Bejutottam, közben pedig kérdezősködtem a volt kollégáimtól, mivel készültek a színire, és elkezdtem készülni én is. A szüleim egyáltalán nem voltak elragadtatva, sőt kifejezetten ellenezték, mondván, hogy éhen fogok halni. De nem érdekelt ez a beharangozott éhenhalás, komolyan készültem a felvételire, József Attila-, Lamartine- és Jim Morrison-szövegekkel.

– Jim Morrison?! Ugyanolyan dédelgetett álom, mint Ágnesnek Édith Piaf?

– Cs. R.: Talán, nem tudom pontosan, tény, hogy már az iskolában össze-összeálltunk muzsikálni, ötlet- és alkalomszerűen, baráti alapon, aztán amikor Váradra jöttem, megint közelebb kerültem a zenéhez. Hajdu Géza akkoriban rendezett egy Fráter Loránd-műsort, így ismertem meg a „nótás kapitány\" dalait. De közreműködtem a színház más zenés produkcióiban is: Goldoni A hazug című darabjának én készítettem a zenei átdolgozását, felléptem a Fekete Péterben gitárosként a zenekarban, Ági balladaösszeállításának, a Hej, pávának is segítettem a zenei összeállításában, a táncegyüttes Nagyvárosi bújdosók című előadásában énekesként szerepeltem, a Liliput Társulat egyik előadásában pedig a Regélőt játszottam. És majdnem kifelejtettem a Novák Ferenc rendezte 2007-es István, a király Regős szerepét.

Együttesünk, a Sanzon három vagy négy éve állt össze – az elnevezéssel ellentétben nemcsak sanzonokat játszunk, de a név a finomságra utal. Semmiképpen sem vagyunk lakodalmas banda, szeretünk együtt zenélni, tavasztól őszig sokat lépünk fel különböző rendezvényeken. Nehéz ugyan a színházi munkával összegyeztetni, különösen, hogy csak egy-két nappal azelőtt tudjuk a programot, de mindenképpen a színház az első.

– Hogy a színházat említette, kíváncsi vagyok, hogy egy sepsiszentgyörgyi hölgy és egy szilágysomlyói fiatalember miért épp Nagyváradra szerződött?

– G. Á.: Nem akartam hazamenni Szentgyörgyre. Ráadásul az akkori váradi igazgatónő, F. Márton Erzsébet eljött a vizsgaelőadásunkra, rögtön főszerepre hívott, és mondta, lakást is adnak, hát hogyne jöttem volna. Az ígért főszerep, Tamási Áron Énekes madár című darabjának Magdója máig az egyik legkedvesebb szerepem. Egyébként is közel áll hozzám Tamási világa – talán azért is készítettem a Hej, páva balladaműsoromat. A szövegek mellett ebben is énekeltem és táncoltam. Meg hát Váradra kellett jönnöm, hogy Robival találkozhassunk. Így van, Robi?

– Cs. R.: Így. Az én esetemben szóba került ugyan Gyergyószentmiklós, Szatmárnémeti, Temesvár, de Váradra jöttem, mert közelebb van a Szilágysághoz. És a sorsszerűség is közrejátszhatott.

– Beszéljünk még egy kicsit a Piaf-műsorról, amiről ismételten elmondanám, hogy rég nem volt rám ilyen hatással egy előadás. Pedig Piaf bőrébe, helyesebben a hangjába nem könnyű belébújni. És ráadásul franciául énekelni, élőben...

– G. Á.: A Piaf-dalok világa végső soron nincs messze a balladákétól, úgyhogy nagyon tetszett Robi ötlete. Az valahogy fel sem merült, hogy ne franciául énekeljek – „megsúgom\", hogy nem tudok franciául, csak a dalokat tanultam meg. Többször abba akartam hagyni, mert azt éreztem, hogy túlvállaltam magam, de egyre jobban eltöltött a dalok hangulata, egyre inkább a magaménak éreztem Piaf életét, kiderült, hogy sok minden közös bennünk.

És most már nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ha nem csinálom meg, sokkal-sokkal szegényebbnek érezném magam. Sokat tanakodtunk Robival a zenekíséreten, felmerült az egyetlen zongorakíséret, vagy a Sanzon élőzenéje, de a különböző programegyeztetések csak nehezítették volna az előadást, ezért maradt az énekhangom és egy CD-n a zenék. Előadásról előadásra bővül-mélyül a produkció, és lehet, hogy szerénytelenségnek tűnik, de egyre kevesebb kivetnivalót találok benne.

– Jóleső érzés önöket hallgatni, elsősorban mert szavaik mögül még nyomokban sem villan elő a manapság annyira „divatos\" panaszkodás, elégedetlenkedés. Esetükben beszélhetünk-e elérhetetlen szerepálmokról, előadásokról, amelyek szinte biztos, soha nem fognak létrejönni?

– G. Á.: Nekem nincsenek szerepálmaim, most, a Piaf után különösen nem is lehetnének. Örülök viszont, hogy egyfajta váltást észlelek a szereposztásokban: megtaláltak a karakterszerepek. A Liliomfiban, de különösen a Papírsárkányban nagyon nagy élvezettel játszottam ezeket a figurákat. Vannak ismerőseim, akik leállnak vitatkozni, hogy ez utóbbi darabban nem is játszom. Igaz, hogy a kotnyeles vénkisasszony Lizaveta Bogdanova semmiben nem hasonlít rám, na de épp azért szeretem.

– Cs. R.: ha nem is kifejezetten szerepálom, de nagyon jó volna olyan musicalekben, helyesebben rockoperákban fellépni, mint a Jézus Krisztus szupersztár, az István, a király, vagy esetleg A padlás. De nagyon közel állnak hozzám az abszurdnak nevezett drámák, a Godot-ra várva vagy Ionescu darabjai, amelyek ma már egyáltalán nem is „abszurdak\": a mindennapi élet ugyanis beérte őket. Végső soron tehát hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem vagyok elégedetlen a rám osztott szerepekkel, de távol álljon tőlem bármiféle panaszkodás, mert élvezem, amit csinálok, jól érzem magam a bőrömben.