Szász és székely autonómiaspecifikumok

– Georg Kraus segesvári szász jegyző Ön által magyarra átültetett Erdélyi krónikáját – amely a nyolcvanas években nem jelenhetett meg Romániában – nemrég ismét bemutatták Erdélyben. Hogyan működött a Szász Egyetem, azaz a szász autonómia belülről, a szász polgár szemével nézve?

– A szász önkormányzat létrehozásában alapvető jelentősége van az 1224-ben II. András által kiállított Andreanumnak. Az általa biztosított szabadságok, pontosabban kiváltságok, privilégiumok Szeben provinciára terjedtek ki, és jogi egységbe fogták az ide települt szászokat. Így ez a tartomány a később Királyföldnek (Fundus Regius, Königsboden) nevezett terület és lakosai számára biztosított kiváltságok a kialakuló szász jogi egység kiindulópontjává váltak, és olyan fejlődést indítottak el, amely 800 éven át biztosítani tudta a szász nép fennmaradását. Az Andreanum alapján a szászok politikai egységet képezhettek, saját igazgatásuk, maguk választotta bíráik, saját szokásjog szerinti törvénykezésük volt. Pecséthasználathoz való joguk azt jelezte, hogy saját jogi személyiségük van. A kiváltságolt területet a király a telepesek közös tulajdonának tekintette, ahol senki sem élhetett nemesi előjogokkal. Az Andreanum a legjobban kidolgozott és a legmesszebbre menő településjogot foglalta magában, melyet nyugati telepesek Közép- és Kelet-Európában valaha is kaptak. Az általa biztosított kiváltságok a magyar és az erdélyi jog szerves részei voltak. 1486-ban Mátyás király a szászok kérelmére a királyság erdélyi országrészein élő összes szász részére kiterjesztette az Andreanum kiváltságait a Királyföld egész területére. Ezzel létrehozta a szászok önkormányzati szervét, a Szász Egyetemet vagy Univerzitást, amely évszázadokra meghatározta a kiváltságolt területen élő szászok életének kereteit és egyetlen közigazgatási-jogi egységgé olvasztotta össze őket. A szászok történelmük során szívósan ragaszkodtak privilégiumaikhoz. Ezt tanúsítja az a tény is, hogy a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek a szász kiváltságokat huszonkétszer erősítették meg. A kiváltságrendszer területi meghatározottságú volt. A kiváltságok kizárólag a Királyföld területén élő szászokra vonatkoztak. Így voltak olyan szászok (például a tizenhárom, Küküllő vármegye területén fekvő szász lakosságú falu), akik nem élvezhették az Andreanum kiváltságait, és jobbágysorban éltek. Az egyetemnek igazgatási, törvényhozói, bíráskodási, gazdasági és politikai döntéshozó jogköre volt. Képviselő-testületét az egyetem gyűlése alkotta, mely évente kétszer ült össze. Az ülések közötti időszakban Szeben tanácsa intézte a folyó ügyeket. A királyföldi szászokat érintő minden peres ügyben az egyetem ítélkezett, fellebbezni csak a királyhoz, később az erdélyi fejedelemhez lehetett. A jogrendszer alapja az Eigenlandrecht der Siebenbürger Sachsen törvénykönyv volt, melyet Báthory István 1583-ban megerősített mint örökre érvényes jogszabályrendszert (1853-ig volt érvényben). Az Univerzitás illetékességébe tartozott a szászokra kirótt adó beszedése. Céhek alapítását az egyetem engedélyezte, sőt a mindennapi életet is szabályozta. A világi Univerzitással együtt működött az egyházi Univerzitás, amelyet azonban az előbbi teljesen maga alá rendelt, és az összes erdélyi német egyházi rendtartásának elfogadásával a reformáció nyomán megalakult szász lutheránus egyház működését is szabályozta. A szász önkormányzat oly erős volt, hogy törvény írta elő: szász városokban csak németek vásárolhattak házakat, ennél fogva csak ők kaphattak polgárjogot. Az egyetem élén Szeben polgármestere és Szeben szék királybírája állott. A királybíró egy személyben szász ispán (comes Saxonum) volt, és kifelé ő képviselte a szász „nemzetet\". Mindezt tudatilag és szellemileg a rendkívül erős szász rendi identitástudat támasztotta alá. Ennek három alapvető tartópillérét kell tekintetbe vennünk: a privilegizáltság, a saját jogrend, a kiváltságolt terület meglétének, igazgatási önkormányzatának tudata. A szász társadalom, lett légyen az városi polgár vagy szabad paraszt, a szász rendi nemzet tagjaként és az Erdélyi Fejedelemség alattvalójaként ezzel e tudattal élte mindennapi életét.

– Hogyan illeszkedett be mindez az erdélyi társadalomba Kraus korában?

– A szász rendi nemzet Kraus korában kiváltságaival együtt illeszkedett az erdélyi  társadalomba, politikailag az Erdélyi Fejedelemségbe. Identitástudatuk említett összetevőihez csatlakozik az a tudat, hogy a szászok az ország egyharmadát alkotják azáltal, hogy volt országgyűlési képviseletük, és ott szavazatuk a magyar nemesekével és a székelyekével egyenértékű volt, és hogy a szász ispán tagja volt a fejedelmi tanácsnak, tehát az állam egyik legtekintélyesebb hivatalát töltötte be. Részesei voltak tehát az államhatalomnak, és a fejedelemkorban államalkotó rendet alkottak. Szavazatukra a fejedelem megválasztásához éppúgy szükség volt, mint a magyar nemesekére és a székelyekére. A megszavazott törvényeket pedig a szászok pecsétjével is el kellett látni.

– Miben hasonlított, illetve miben ütött el a szász önrendelkezés a székely autonómiától?

– Mind a székelyek, mind a szászok telepes népcsoport voltak. A székelyek valamivel korábban, a szászok valamivel később települtek Erdélybe. Mindkét népcsoportnak kiváltságai voltak, és a királlyal, később az erdélyi fejedelemmel szemben kötelezettségeik. Igazgatási szervezetük hasonló volt, mindkét népcsoport székekbe szerveződött. A székely társadalom kezdetben a jogegyenlőségen alapult, amelynek megvédéséért a székelyek gyakran fellázadtak. Az 1506. évi felkelés alkalmával az agyagfalvi székely nemzetgyűlés újólag kimondta a székely jogegyenlőséget. A székely társadalom erősen katonai jellegű volt, a király, később a fejedelem hívására személyesen kellet hadba vonulniuk. A székely könnyűlovasság mindvégig jelentős szerepet játszott az erdélyi fejedelmek hadseregében. A szász társadalom a székelyekétől eltérően városi polgárokból és szabad parasztokból állott. Identitástudatuk is polgári jellegű volt. Soraikban nemesség soha nem alakult ki. Katonai kötelezettségeik ugyan nekik is voltak. Az Andreanum előírta, hogy 500 fegyverest kell állítaniuk abban az esetben, ha a király az országon belül visel hadat, és százat, ha az országon kívül. A fejedelemkorban a szász városok és székek bizonyos számú darabontot küldtek a fejedelmi seregbe, a szász vártemplomok és erődített városaik pedig jelentős katonai potenciált jelentettek. A 16. és 17. században a székely és a szász társadalom eltérően fejlődött. A székely társadalomban bizonyos feudalizációs folyamat indult meg. A székely előkelők, a primorok és a lófők nemesekké váltak, míg a közszékelyek egy része jobbággyá. Ez feszültséget szült, és a közszékelyek 1562-ben fellázadtak. A 17. században a fejedelmek megpróbálták megakadályozni a jobbágyosodás folyamatát, hogy megmentsék az értékes székely haderőt, és fenntartsák a székelyek katonai szolgálatát. A szász társadalom sem volt egységes és demokratikus, amint azt a 19. századi romantikus szász történetírás elképzelte. Bár a vezető tisztségviselőket választották, ez nem volt a mai demokratikus értelemben vett választás, és a patriciátus a vezetői tisztségeket saját tagjaival töltötte be. Ugyanakkor a székek székvárosainak a többi helység, falvak és mezővárosok feletti uralma mindinkább nyomasztóvá vált. Ez plebejusfelkelésekhez vezetett. Ilyen tört ki 1645-ben Szebenben, 1673-ban pedig Szászkézd mezőváros lázadt fel Segesvár ellen. Mindkét felkelést Kraus írja le: az elsőt az Erdélyi krónikában, a másodikat a segesvári városi tanács törvénykezési jegyzőkönyvében. Hasonló volt a székely és a szász fejlődésben, hogy mindkét rend megőrizte a székek igazgatási rendszerét, belső ügyeinek független ügyintézését. Ezt a belső függetlenséget különböző mértékben élték meg a székelyek és a szászok. Úgy tűnik, hogy a szászok függetlensége hangsúlyozottabb volt, mint a székelyeké. Az alapvető különbség abban nyilvánult meg, hogy a szász rend jobban, teljesebben, érintetlenebbül meg tudta őrizni privilégium-rendszerét, mint a székelyek.

– A szász és székely autonómiának ez a hagyományos formája mennyiben tekinthető egy mai kisebbségi székely területi önrendelkezés lehetséges előzményének?

– A múlt mindig hat a jelenre és az elsősorban tudatilag a múltból táplálkozik. Ekképp a székely középkori és kora újkori autonómia mint tudati tényező mindenképpen előzménye lehet egy mai területi autonómiának. Erre példát is hozhatunk fel a mai európai autonómiák közül. Katalónia ma Spanyolország autonóm tartománya. 1137-ben IV. Raymond Berengár barcelonai gróf eljegyezte a szomszédos Aragónia királynőjét, Petronellát. Az egyesült királyságban a katalóniai érdekek érvényesültek mindaddig, amíg a barcelonai grófok dinasztiája ült a trónon. A királyság hivatalos nyelve a katalán lett. A dinasztia kihalása után (1410) trónra lépő kasztíliai Trastámara-család Kasztília-központú politikát folytatott. Ez állandó elégedetlenség forrása lett, és katalán felkeléshez (1462–1472) vezetett. Aragóniai Ferdinándnak Kasztíliai Izabellával kötött házassága (1469) révén a két ország végleg egyesült kasztíliai (spanyol) vezetéssel, amely máig tartó viszálykodás forrásává vált. Tehát a katalán autonómia kérdése ilyen messzire nyúlik vissza. Franco diktatúrája idején a katalán nyelvet be is tiltották. Franco halála után alakult ki a mai demokratikus Spanyolország, melyben Katalónia autonómiát kapott. Semmiképp sem állíthatjuk, hogy a megelőző kor eseményei nem hatottak a mai katalán autonómia kialakulására, annak tehát előzményei voltak. Mindennek fényében elmondhatjuk, hogy a székelyek története mindenekelőtt tudati-lelki tényezőként a székely autonómia előzménye lehet. Ezt azonban a mai viszonyoknak, kívánalmaknak és sajátságoknak megfelelően kell létrehozni, amint azt Dél-Tirolban és az Aland-szigeteken tették. A szászok esetében már nem beszélhetünk az autonómia kérdéséről. Az erdélyi identitás letéteményeseiként nyolcszáz évig éltek Erdélyben a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség, a Habsburg-uralom, az Osztrák–Magyar Monarchia és a két világháború közötti Románia keretei között; az állam által támogatva vagy legalábbis nem háborgatva (Báthory Gábor, II. József és a román uralom idejét nem számítva) megőrizték identitásukat. Az ötvenéves román kommunizmus azonban elegendő volt ahhoz, hogy eltűnjenek. Erdély sajátsága, amely éppen soknemzetiségű voltában rejlik, gyógyíthatatlan sebet kapott. Vallom, hogy a szász etnikum eltűnése az egyik legnagyobb tragédia Erdély történetében. A sok száz év alatt a külföldön tanuló szászokat mindig hazahozta a szülőföld iránti hűség, most viszont már nem térnek többé vissza. Mindeddig egyetlen történeti megrázkódtatás (1241-es tatárjárás, Mihály vajda és Basta dúlása 1600 körül, török–tatár dúlás 1658–1662, amelyet éppen Kraus ír le a legrészletesebben) sem okozta az Erdélyt alkotó három etnikum (magyar, román, szász) egyikének eltűnését. A szászok távozásával Erdély egy darabja lett oda, amely sohasem lesz pótolható.

B. Kovács András

Vogel Sándor
Történész, szerkesztő, 1940. április 16-án született a Brassó megyei Apácán. Középiskolai tanulmányait a brassói Magyar Vegyes Líceumban végezte (1957), majd a kolozsvári BBTE-n szerzett történelem szakos tanári oklevelet (1963). 1989 júliusáig Brassó megyei iskolákban oktatott, ekkor Budapestre települt, ahol az Akadémiai Kiadó szerkesztője, majd a Teleki László Intézet tudományos munkatársa volt. Kutatási területe Erdély kora újkori története, a magyar–román és magyar–szász kapcsolatok.