Sorozatfüggés

A jót is nagyon könnyen meg lehet szokni. Mert nem olyan nehéz megszokni azt, hogy kialhatod magad, hogy van időd, amit úgy osztasz be, ahogyan kedved tartja, hogy jut időd a szórakozásra, hogy nincs stressz. Hogy olvashatsz, és azt olvashatsz, amit akarsz, hogy végre meghallgathatod az időközben felgyűlt és megporosodott lemezeket, hogy nyugodtan elmehetsz kutyát sétáltatni. (Mondjuk kutyám az nincs, de illett a sorba.) Egyszóval nem kell állandóan rohanni, és - mert ilyenek vagyunk - gyorsan elkészül egy több oldalas lista, hogy az alatt a néhány nap alatt, amíg tart ez a nyugodt állapot, mit kellene behozni a sok elmaradt dolog közül. Felkerülnek rá a könyvcímek, azoké a könyveké, amelyeket be kellene fejezni, vagy azért mert vissza kell szolgáltatni őket jogos tulajdonosuknak, vagy mert egyszerűen attól tartunk, hogy pont ez a néhány nap az utolsó lehetőség, hogy megtudjuk, mi lesz a vége, mintha ezután már nem lenne semmi, csak a Nihil. Esetleg felmerül az is, hogy most kellene elmenni moziba, színházba, vidámparkba, kis- és nagybevásárolni, szőnyeget porolni, macskát állatorvoshoz vinni (macskám sincs), beiratkozni mesterlövész-tanfolyamra, korcsolyázni, gitározni, bulizni, nőzni, szánkózni, sakkozni, \"botommal lenyakazni egy virágot és azt mondani: Mi ez?\". Mert aztán csak a Nihil.

De mert a lista hosszú, az idő kevés, és mert ilyenek vagyunk, először csak egyhangú pihenéssel teltek a napok, majd egy unott délutánon megtettem, amit eddig nem mertem, és idő sem volt rá. Az orvosos sorozatokban az a jó, hogy két külön faj van bennük. Vannak az orvosok meg a betegek. Aránylag könnyű megkülönböztetni őket, mert a betegeket vagy hordágyon hozzák, vagy utóbb kerülnek hordágyra különféle panaszok miatt, mint a fejfájás, gyomorpanaszok, fájó almányi kelések, szembogárból spriccelő vér és a többi. Az orvosok ezzel szemben jobbára nem produkálják a fent említett tüneteket, emellett fehér köpenyben mutatkoznak, és olyan szavakat emlegetnek, mint a paravertebrális, hipothalamikus, epikardiális, vegetatív- és szimpatikus idegi stimuláció és a többi. A betegek ebből nem sokat értenek, csak jajveszékelnek, hogy nekik itt meg itt fáj, mire az orvos megnyomja valamelyik másik testrészüket és megkérdezi, hogy ott fáj-e. Az én sorozatomban van egy orvos, aki nem visel köpenyt, és antiszociális, folyton bosszantja a társait és a betegeket is, de mivel ő a kórházban a legokosabb, és általában némi kínzás után rájön arra, hogy mi a baja a páciensnek, megtűrik. Az első néhány rész csak úgy jött. Nem is gyanakodtam. De már a második évadnál tartok, ami egyértelművé teszi: függő lettem. Eddig nem voltam hasonló helyzetben, nem tudtam elképzelni, hogy egyetlen olyan sorozatot is leforgatnak valaha, amivel még engem is megfognak.

A Dallas és az argentin, brazil, spanyol és ki tudja milyen szappanoperák már gyerekkoromban sem hatottak rám, sőt inkább elriasztottak a műfajtól, de egyszer nekem is el kellett veszni. A szabadságomnak is vége már, de lefekvés előtt mindennap azon agyalok a szereplőkkel, hogy vajon májelégtelenség vagy agytumor következtében alacsonyabb egy-egy páciens fehérvérsejtszáma. A listán pedig csak gyűlnek az újabb pontok. Ha két év szabadságom lenne, akkor sem érnék a végére. Könyvcímek, olyan dolgok, amiket már rég nem csináltam, olyanok, amiket még egyáltalán, helyek, ahová el akarok jutni. És a sorozatom hátralévő részeinek címei.