Sokarcú magyar irodalom

•  Fotó: MTI

Fotó: MTI

Az idei tokaji írótábor jó hangulatban, nyitott szellemben, nagy melegben zajlott. A helyszínek kiválóan funkcionáltak; a tanácskozások fő színtere, a Tokaji Ferenc Gimnázium és a Széchenyi István Kollégium (ahol a többséget elszállásolták), valamint a (Dresch-dzsesszel és a Műút folyóirat verseivel bemutatkozó) közeli Veresszekér fogadó bejáratottan működött.

Gazda Árpád

2008. szeptember 05., 00:002008. szeptember 05., 00:00

Az augusztus közepén megtartott tábor szervezői elébe mentek a meg sem fogalmazódott, de evidens igényeknek is: a délutáni melegben nyilvánvalóan inkább a gyönyörű központi helyszínen, a már említett kollégium kertjének árnyas oldalán (s a szemben lévő gimnázium nagytermében) tanácskozhatott például a legnépesebb, a poétikai munkacsoport, s hallgatta (Turczi István frappáns moderálásában) Mezey Katalint, Farkas Zsoltot, Kukorelly Endrét, Mészáros Sándort, Prágai Tamást (aki nyitó előadó is volt), valamint Filip Tamást.

Alig akadt üres szék

Sáray László és Serfőző Simon gondos és mindenre kitekintő szervezése (talán csak a kollégium állapotával adódtak gondok, de a minimális részvételi díjért senki nem várhatott elegáns elhelyezést, nem sikerült nyomtatni-fénymásolni, s a hosszú asztalnál ülő előadók mikrofonját oly módon hangosították, hogy a közönség ugyan jól hallotta őket, a kint ülők egymást viszont alig) és a város elementáris adottságai és sokféle hozzájárulása lehetővé tették az elmélyült és kellemes kommunikációt. Üres szék alig akadt a programokon, nem a borospincékben mulatták tehát idejüket a táborozók. (Ennek valószínűleg nemcsak az volt az oka, hogy a központi helyeken, mint Szilágyi István író és fiatal kolozsvári sétapartnerei első esti sétájukon regisztrálták, este kilenc után nem szolgáltak fel bort, így a várossal ismerkedők a főtéri dzsesszkoncertet hallgatták inkább.) Ízesebbnél ízesebb (és egyre édesebb) minőségi borokat kínált viszont a második este kóstolásra a Dereszla pincészet – ugyan hosszas borászati beszámolóval fűszerezve, s az első napi egyik ünnepélyes megnyitó a Rákóczi-pincében zajlott, ahol kissé aggódtak az alkalmazottak, van-e elég poharuk, mert soha nem volt ennyi látogatójuk.

Kell-e méltányolható közös pontokat keresni?

Először idelátogatóból is nem kevés akadt. Többségük például a második nap délelőttjén, kitüntetett sávban maratoni plenáris ülést tartott referátumokkal, korreferátumokkal és sokfelől, különböző oldalakról érkezett vitapartnerrel. S nem jutottak egyezségre abban, kell-e keresni a méltányolható közös pontokat. Tény, hogy mindkét „táborból” kevés reflexió érkezett a pozitív vagy semleges kérdésfelvetésekre. A vita a nem magyarországiak számára ezért, a két oldal folytonos villódzásai miatt, mint megtudtam, kissé belterjesnek tűnt. Valóban nem a szerkesztői munka kézirat- és szerzőkezelő sajátosságai, a termékeny viták és találkozási pontok, a másik táborból származó örömteli meglepetések reflektált felelevenítése, a lapok érdekesebbé, olvasóbarátabbá tételének ideológiasemleges lehetőségei, a széles látókörű szerkesztők számbavétele, a pályakezdés szakmai segítése, a kritika és iskola szerepe az íróvá képződésben, nevelődésben, az értékközvetítés módjai, a most pályát kezdők tapasztalatainak, közérzetének szondázása alkotta a beszélgetés gerincét.

Egymással alig érintkező szekértáborok

Az egyik legmarkánsabb nézetet, azaz a különállást, az egymással alig érintkező szekértáborok meglétét mint normális és szükségszerű felállást Bedecs László fogalmazta meg. Németh Zoltán felvidéki kritikus szerint sem várható, hogy olyan műről írjon egy kritikus vagy irodalmár, amely nem szól hozzá, nem vált ki belőle kérdéseket. (Lehet, hogy egzotikus tájakon kell leledzenie, vagy pikánsabb – legalábbis szexuális irányú – eltérésnek lennie köztünk és közötte, csak akkor izgalmas a másféle identitás?) Érdekes ellentmondás és komikus, a dolgok valóságának sokszínűségére mutató tapasztalat volt, hogy a legtöbbet idézett és támadott opponensről, Bedecs Lászlóról időközben kiderült: kedves, kellemes, jó humorú, nyugodt fiatalember, értő, gondos kritikus és odafigyelő beszélgetőpartner.

A népi táboron innen és túl

A programok szüneteiben, után és akár helyett továbbgyűrűzött a diskurzus, mert mindenütt akadtak árnyas padok, ahol a névtáblák, bemutatások és szereplések alapján ismerkedtek nagy öregek és ifjabb írók, kritikusok, irodalomtörténészek, a népi táboron innen és túl.

Bár vita folyt a két tábor közti esélyegyenlőség kérdésében, s voltak éles hangok mindkét oldalon, a személyes eszmecserékben, a közös programokban, zenehallgatásban, borozgatásban ezek oldódtak. A többség a színfalakon túl igyekezett megérteni, meghallgatni, megismerni a „másikat”, keresni a közös értékeket. Filip Tamás hatalom-kritikusabb; értelmiségi attitűdöt megnyilvánító, az elesetteket képviselő irodalmat sürgető felszólalása kapcsán érezték meg például többen a másik oldalról: ez az igény lehet, hogy mégsem teljesen idejétmúlt. A kívülről jövők ehhez hasonló, számukra is jelentéses, méltányolható hangokra rezonálva igyekeztek értelmezni a tábor történéseit. Az empatikusabb réteg szerint a tájékozódását vesztett egyén védelme, a szociális problémák iránti elkötelezettség erősödése, a modern szociográfia-irodalom újbóli megjelenése lehetnek az értékei, célkitűzései annak a tábornak, amely diskurálni hívta őket.

A szenzációkereső média haszna

Plenáris előadások, munkacsoportok és lapbemutatkozások váltották egymást. Főként határon túli folyóiratokat hívtak meg, s ajándék példányokhoz is jutottunk. A (helyenként a műfajból adódóan kissé nehezen hallgatható) laptörténeteket a szerzők felolvasása, de még inkább Mészáros Sándor és vitapartnerei izzították fel provokatív, elgondolkodtató felvetéseikkel, például a magyarországi lapok számát s azok támogathatóságát s a határon túliakhoz való hozzáférést illetően. A munkacsoportokban tovább folytatódtak a másutt megkezdett beszélgetések. A médiával jobban, jól kellene bánni, hasznunkra fordítani, fogalmazódott meg Mészáros Sándor és Papp Ágnes Klára részéről. Ők az értéket és az érvényesülést nem választották el élesen (mint például Mezey Katalin, aki szerint a költő dolga csak az alkotás, s a kritikusoké és irodalomtudósoké a kanonizálás). A média természetesen torzít, egyszerűsít, a szenzációt keresi, szögezte le Prágai Tamás – ilyen a természete, de azért megtanulhatnánk jobban alkalmazni közös érdekünkben.

Az erotika és az ideológia mozgósítja leginkább energiaközpontjainkat, s az erős költészet Prágai Tamás szerint éppen feszültségek eredője, mondta ugyanő a nyitónap plenáris előadásán, s másnap már a digitális technika szerepéről beszélt. E téma többször előkerült a ránk zúduló meghívók, körlevelek kapcsán – ezeket önvédelemből gyakran töröljük, de többen nyomatékosították: a sértettséget, hogy valakit kihagynak, nem értesítenek, nem hívnak valahova, gyakran az okozza, hogy nem rendelkezik e-mail címmel, vagy hogy nem használja azt valójában. Nagy Balázs előző napi előadásában elhangzott: ebben a dimenzióban a hamisítás, eredetiség, szerzőség, szellemi tulajdon, hitelesség fogalmai nem érvényesek eredeti jelentésükben. A plurális, nyelvileg heterogén és decentralizált internet az irodalmi önszerveződés, a különböző beszédmódok, a folyamatos reflexivitás, az új kritikai hangok találkozási helye, de speciálisan erre a dimenzióra íródott mű, amely kiaknázná e tér sajátszerűségét, alig akad.

Ismétlődő jelenség a rajban felszállás

Imre László és Bertha Zoltán látómezejében kirajzolódtak az elmúlt századok magyar irodalmi mozgalmainak, újításainak és hagyományainak körvonalai – világirodalmi háttérrel. Imre szerint a ma emberével is kontaktust kell tudni tartani. A nagyoknál erkölcs, forma együtt járhatnak, a Puskint kihajító futuristáknak szerény hely jut utólag. A rajban felszállás ismétlődő jelenség. A kortárs megértésről tanulságos történeti példát hallottunk tőle. Jókai, Vörösmarty nagylelkűek, kevéssé konfrontálódnak más írókkal, említette – ám, el kell ismerni, egyúttal meglehetős érdektelenséget tanúsítottak a többiek művei iránt. A posztmodernet neoklasszicista utánmondásként határozta meg, a hagyomány széles mezejét járva viszont lát lehetőséget új megoldások találására. Bertha Zoltán tradícióink teljességében a dosztojevszkiji típusú (ezt azért kétlem) nagyrealizmust, az archaikus-mitikust (Tamási–Gion), a spirituális-vallási-transzcendentálist, a nemzeti veszélyeztetettséget művé alakítót (Dsida, Márai, Reményik, Ianku Laura), az expreszszionistát és az abszurd, kafkai–orwelli kisebbségi groteszk drámát is megtalálta. Mi másképp kérdezünk, mondta, nekünk meg kell érintenünk a földet. Nálunk a hely konkrétumaiba burkolt parabolák születnek.

A magyar irodalom esélye az együttlétre

Irodalomszemléletről, értékrendről is beszélhettünk volna akár konkrét művek kapcsán, bár az talán már szakmai konferencia felé vinné a tábort, viszont kiderülhetett volna, hogyan is konstruálódik az irodalmi műben és értelmezésében az ilyen és olyan identitás. Mennyire fogadható el a népi oldal számára a nemzeti sorskérdések és az egyén morális hányattatásainak és egzisztenciális megpróbáltatásainak megnyilvánulása például a Jadviga párnájában? A nagyszámú kívülálló meghívásának ténye, a külsősök türelmes végighallgatása és a mondottakra történő reflektálás, az együtt megélt élmények közelítették a sokszínű, többféleképpen tagolt társaságot ezen a nyitott és plurális szerkezetű tanácskozáson. Maga a nyitás ténye is figyelemre méltó. Tokaj egyre kevésbé csak a népi irodalom gyülekezőhelye. Hívásukra nagyszámú külső előadó érkezett – akik a programfüzetben szerepeltek, szinte mind ott is voltak, sokan végig. Esélyt kapott a magyar irodalom, hogy együtt legyen, sok arcával és szólamával.

V. Gilbert Edit

A szerző pécsi egyetemi docens

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei