Rivalda: a visszaszületés esélyei

A visszaszületés, amint azt Visky és a rendező, Tompa Gábor is többször hangsúlyozta, a Hosszú péntek folytatása, „ikerelőadása”. A „szelíd kényszer” pedig, amint az köztudott, az volt, hogy a színház nem játszhatta tovább a Hosszú pénteket, mivel a frankfurti kiadó, a Kertész Imre-regény, a Kaddis jogutódja nem hosszabbította meg a társulat szerződését, melynek értelmében színpadra adaptálhatnák a művet.

Így merült fel a két lehetőség, amelyek közül választani kellett: vagy végleg elfelejtik az előadást, vagy a meglévő koreográfiára és rendezésre, mely valljuk be, jó „partitúrának” bizonyult, Visky új darabot ír. Ezt a második lehetőséget, amellett, hogy a Hosszú péntekben Tompa Gábor rendező és Vava Ştefănescu koreográfus oly pontos és hatásos látványvilágot alakított ki, melyet kár lett volna elfeledni, az is indokolta, hogy az előadás már korábban meghívást kapott többek között az avignoni fesztiválra (ahol a végleges formájában a fesztivál előtt néhány nappal összeállt Visszaszületést választották az off program legjobb előadásának).

Így a Hosszú péntekben kialakított díszlet, a jelmezek és a színpadi mozgás nem is változtak, vagy ha utóbbi változott is valamelyest, azt az eredeti előadás óta eltelt idő miatt nehéz lenne észrevenni. A szöveg változott. Már nemcsak a náci lágerben átélt borzalmakkal küzd meg a főhős, a név nélküli ember (Dimény Áron), de bizonyos jelenetekben (melyeket nevezhetünk akár a főhős emlékeinek is) megjelennek a kommunista lágerek, utalás ’56-ra, tehát első látásra kissé kuszának tűnhet. Leginkább így tudnám magyarázni: a név nélküli ember, aki már személyazonosságát is elvesztette a világ és önmaga előtt, nemcsak emlékei között vándorol – holott éppen emlékezni nem akar – de a történelemben is.

Így kiterjesztve a mondanivaló érvényességét: nemcsak a holokauszt felelősei, de az összes hatalomvágyból, nacionalizmusból és őrületből fanatikus népirtásba kezdett, börtönöket, fogolytáborokat, lágereket építő rendszer és vezetői ellen. „Nem tudom, mi történt velünk, nem tudom, melyik a mi történelmünk”, fakad ki a névtelen ember egy jelenetben. Később ezt mondja: „Nincsen feleségem, sem otthonom, sem otthontalanságom”. Amikor a hozzá hasonlóan „visszaszületettekről”, azaz a (valamelyik) lágerből visszatérő sorstársairól szól, megemlíti, hogy ők „Kijárták a lakást. Kijárták és visszakapták.” Majd undorral teszi hozzá „Én legalább nem jártam ki semmit. Se otthont, se vagyont, főként meg a jóvátételt nem.”

Az előadás szövegének tagoltsága abból fakad, hogy a szövegrészek legtöbbje egy-egy emlék. Az emlékek felidézése között sok a szünet, ilyenkor a kar, azaz a többi kilenc szereplő mozgása tölti ki a teret, és a zene, mely egyébként is végig szól a háttérben. A komor, húsba vájó, csontig hatoló zene, mely még inkább felerősíti a fekete-fehér látványvilág és a gyenge fény okozta hideglelős érzést. „Nem akarok emlékezni” – mondja el többször a név nélküli ember, mégis minduntalan törnek elő az emlékek.

Visky elmondja, hogy az egyik ezek közül valós emlék. Apja emléke – aki maga is ült a kommunista rezsim börtönében – egy volt fogolytársáról, aki kiszabadulva a rabságból: az ünnepi asztalnál villát döfött egy kisgyermek kezébe, mert ő előtte nyúlt a tálba, holott a börtönbéli szokás szerint ő következett volna. Vagy ahogy a névtelen ember mondja „Pedig én következtem volna. A tábori rend szerint legalábbis biztosan... Van más rend, mint a tábori rend?”

Az előadás elején az imádkozó kilenctagú társaság közé érkezik a névtelen ember, bőrönddel a kezében. A fehér bőrönd egyébként továbbra is nála marad, jelezve állandó utazását emlékei között és a meggyötört ember menekülését, hiszen sehol nincs maradása. A díszlet egyébként egyszerű: a háttérben a falon mocskos köpenyek, a polcokon koponyák, maga a játéktér elég szűk, hátul középen üvegfülke, elszórva néhány mozgatható plexiüvegdobozzal.

A dobogószerűen emelt színpad azt az érzést kelti, hogy a szereplők egy külön világban vannak, mintha arról a dobogóról nem lehetne lelépni, így még inkább a bezártság érzését fokozza. A kilenctagú társaságnak azonnal az újonnan érkezőre irányul a figyelme, várják, hogy kezdjen bele az imába. Amikor rádöbben, hogy ő a tizedik, visszautasítja szerepét a szertartásban (a Kaddis, vagyis istent magasztaló ima, a zsidó hagyományok szerint legalább 10 felnőtt férfi jelenlétében és részvételével gyakorolható), mondván, hogy ő vár valakire.
Az üvegfülke jelképezi a név nélküli ember bezártságát, elvonulását a világtól. Elvonulva ebben a fülkében ír.

Felesége hiába próbál betörni hozzá, ő nem lát és nem hall, nem érez. Így házassága is tönkremegy. A folyamatosan fokozódó feszültséget egy iskolai emlék eljátszása oldja fel kissé. A jelenetben szereplő karakterek, az iskola diákjait borzalmas hegedűjátékával kínzó, zsarnoki iskolaigazgató (Bogdán Zsolt) és az igazgató kegyeit leső, mitugrász segéd, Titirez (Galló Ernő) őszinte nevetésre késztetik a közönséget. A névtelen ember meglátása szerint már ott, az iskolában rabságra nevelték őket.

És a sok rabságból így szabadon sem tud kiszabadulni. „A fogságban (vö.: diktatúra) szocializálódott egyén vajon lehet-e egyáltalán szabad, miután a fogság tárgyi feltételei megszűnnek (vö.: rendszerváltás)? Vajon valóban ki kell halnia a foglyok nemzedékének, negyven éven át bolyongva a pusztában, hogy az elkövetkező nemzedékek számára a szabadság valóságos, tehát a hétköznapi viszonyokat, az emberi kapcsolatokat (férfi-nő, szülő-gyermek, főnök-beosztott, politikum-társadalom stb.), sőt az ösztönös reagálásokat mintegy áthassa és meghatározza?” – teszi fel a kérdést a darab kapcsán Visky.

Számomra talán az előadásból az derül ki: igen. A főhős csak ül a kis bezárt világában, a kivilágított fülkében, egy jelenetben a többi szereplő plexiüvegdobozokkal a fején masírozik körbe, mindegyik a saját kis börtönében. És még számos részletet lehetne magyarázni (félremagyarázni?), de ezt már mindenkinek magának kell folytatnia.

Egy érdekes felvetés: a Transindex internetes portál az előadás kolozsvári bemutatója előtt egy héttel közölte egy másodéves teatrológia szakos hallgató írását, melyben a szerző nehezményezi, hogy miután nem tudták meghosszabbítani a Kertész kiadójával kötött szerződést, Visky új darabot írt a meglévő rendezésre. Dolgozatában idézi Köllő Katalin színházkritikus véleményét: „… Lehet azzal magyarázni, hogy ez folytatása a Hosszú pénteknek, hogy ez ugyanaz a téma, csak más megvilágításban, mindent lehet mondani, de hogy nem tisztességes eljárás, az biztos.

Én személy szerint átverésnek tartom.” Föl lehet fogni így is, úgy is. Maga a játék: folytatni egy már meglévő darabot, érdekes. Persze ha nagyon kritikusak vagyunk, nehéz eldönteni, hogy folytatása-e a Visszaszületés a Hosszú pénteknek, vagy csak hiánypótló előadás, amivel a társulat kiutazhatott Avignonba. Mindenesetre az előadás megtekintése után nem éreztem azt, hogy csak hiánypótló lenne. Visky szövege sok mindent elmond, és éppen eleget hallgat el ahhoz, hogy elgondolkodtasson. És a jó színházhoz ez kell.