Rendhagyó emlékezés a száz éve született Örkény Istvánra

– „Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.”

– Igen, ezzel indítja Macskajáték című kisregényét. De visszatérnék a kérdésemhez, illetve az érdekelne, hogy 1979. június 24-e óta, amikor is fizikai valójában elhagyott minket, milyennek látja a világot? Változott valamit?

– „Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel az utolsó morzsáig megetethetné ember voltát? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!”

Ez pedig a Tóték mottója. Láthatja, Mester, hogy készültem Örkényből. S mivel a kérdésemre tulajdonképpen újabb kérdéssel, illetve kérdéssorral válaszolt, én is „csalni” fogok: plagizálom egy kissé Hajnali telefon című írását, amiben hirtelenében nem jut eszébe semmi Petőfi Sándor felszólítására, miszerint: „Kérdezzen tőlem valamit. – Én kérdezzek öntől? És ilyen hirtelen? – Ne húzza az időt. Biztosan van valami, amit szeretne tőlem megtudni. – Hogyne, kérem. Csak most nem jut eszembe. – Mi nem jut az eszébe? – Semmi. – Pedig azt hallottam, hogy egy nagy társaság előtt dicsérően nyilatkozott rólam. – Nem is egyszer! Én ifjúkorom óta nagy Petőfi-rajongó vagyok!”

Én pedig nagy örkényista, s nekem nem is az a bajom, hogy váratlanul vert volna fel álmomból a telefonhívása, hiszen nem ő keresett meg engem, hanem én zargatom álmában, pedig ez az első száz esztendő mondhatni semmi a Halhatatlanság távlatában. „Már nem volt fiatal, de még elég jól bírta magát, ismerték és félték a nádas lakói, de még azon túl is, közelben-távolban, minden négylábú lény. Látása nem romlott, s ha ezerméteres magasságból kiszemelte zsákmányát, úgy csapott le rá, mint egy kalapács, mely egyetlen ütéssel veri be a szöget. És így, viruló korában, ereje teljében, két lassú szárnycsapás között egyszer csak megállt a szíve. De nem mertek előbújni sem a nyulak, sem az ürgék, sem a környező falvak baromfiai, mert ott lebegett ezer méter magasban, kiterjesztett szárnyával, fenyegető mozdulatlanságban túlélve a halált még két vagy három perccel, míg el nem állt a szél.”

Vagyis írásaiban tulajdonképpen mindent megválaszolt, amit a mai rohanó, erőszakos világ embere egyáltalán még feltesz, még feltehet magának. Például azt, hogy milyen is Az erőszak kora: „A VII. ker. bíróság kétéves javító-nevelő munkára ítélte dr. Senye Tivadar belgyógyászprofesszort a klinika előtti úttesten egy gázolás következtében több sebből vérző, magatehetetlen Kovács Sebestyénné budapesti lakos ellen erőszakosan elkövetett elsősegélynyújtásért. Ugyanez a tanács, büntetlen előéletét enyhítő körülménynek tekintve, egyéves, próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtotta Kozák Richárd nyolcvanhét éves nyugdíjast, B. Amália harmincnégy éves trafikosnő elleni erőszakos nemi közösülés megtagadása miatt. Mindketten belenyugodtak az ítéletbe.”

De ugyancsak Örkénytől tudjuk, milyen is egy Szerencsés kimenetelű baleset: „Tokió egyik forgalmas útvonalán, méghozzá a délutáni csúcsforgalomban, egymásnak rohant két harakiri. Kizárólag a véletlennek köszönhető, hogy – néhány apró karcolást leszámítva – az ijedtségen kívül más bajuk nem esett.” És azt is, hogy mire figyeljünk, mi, főemlősök a Fasírt készítése közben: „A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle. Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.”

S talán még az is érdekes lehet, hogy a Klimaxos Özvegy Berger Mihálynénak mi lehetett az utolsó gondolata, mielőtt magára nyitotta volna a gázcsapot: „A házmester vette észre a gázszagot. Betörte az ajtót. A búcsúlevél a konyha kőpadlóján hevert, rajta egy kis kerámia hamutartó, benne az utolsó cigaretta csutkája. »Ma van az ötvennegyedik születésnapom – olvasta a házmester. – A házban nem szeret senki. A KIK nem hajlandó rendbe hozni a plafont, mely beázik. Meg akarok halni. Özv. Berger Mihályné.« A cigarettacsutka rúzsos volt.”

De miért is foglalkozzunk ilyen piszlicsáré, hétköznapi ügyekkel, mikor az utóbbi években mégiscsak kinyílt a világ: jövünk-megyünk, nyüzsgünk, ha kell, ha nem... Vagy ne adj’Isten, Francia szemmel még mindig úgy látnak bennünket?! „Bocsánat, hogy így, ismeretlenül, átszólok az asztalon, és megzavarom a beszélgetésüket... Önök, ugyebár, törökök? – Nem, kérem. Mi magyarok vagyunk. – Magyarok? Nahát, milyen a véletlen! Nekem is van egy magyar ismerősöm, akivel épp ebben a bisztróban időnkint lejátszok egy parti sakkot... De talán ismerik is! A neve Jan Szlavomir Sztrhács. – Sajnos, nem ismerjük. De a neve után ítélve nem is magyar. – Hát melyik országban laknak a magyarok? – Magyarországon. – Aminek fővárosa Bukarest? – Nem, nem. Magyarország fővárosa Budapest. – Hát persze! És elnézést kérek a zavarásért. Most már mindent értek.”

Köszönjük Örkény Istvánnak, hogy segítségével mi is jobban érthetjük a világot, ami körülvesz. Helyesebben: aki még nem teljesen érti, annak csak az a dolga, hogy kövesse az Örkény megfogalmazta Használati utasítást: „Fontos, hogy a címekre ügyeljünk. A szerző rövidségre törekedett, nem adhatott hát semmitmondó föliratokat. Mielőtt villamosra szállnánk, megnézzük, milyen jelzésű a kocsi. E novelláknak éppily fontos tartozékuk a cím. Ez persze nem azt jelenti, hogy elég csupán a föliratokat olvasgatni. Előbb a cím, aztán a szöveg: ez az egyetlen helyes használati mód. Figyelem! Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában van a hiba. Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!” De most már igazán nem akarom tovább zavarni, Mester. Esetleg csak még egy jó tanácsot, ha lehet, a következő száz esztendőre.

„Az ember nem annyi, amennyi, hanem anynyi, amennyi tőle kitelik.”

Köszönöm. És nem mondom, hogy magam is a Tótékból vártam ezt a zárszót, mert úgysem hinne nekem senki.