Portugál szél

Szegények, mint mi, most talán még rosszabbul megy soruk, mint nekünk, nagy az adósságuk, napirenden a megszorítások, a portugálok tüntetnek, tiltakoznak, de hiába. A Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Központi Bank, az EU egész apparátusa a nyakukon, pénzt adtak, kölcsönt, de ezért cserébe szót kell fogadni, kevesebb a munka, kevesebb a bér, szóval még jobban meg kell szorítani a nadrágszíjat. Kitört a kormányválság is, miniszterek jönnek, mennek.

Egy szuszra elmondtam egy-két dolgot a mai Portugáliáról. Amihez hozzátenném, hogy Európa legnyugatibb fekvésű országa és talán a legkeresztényebb tradíciók őrzője; régebben nagyhatalom volt, tengeri hatalmának köszönhetően a világ nagy részét uralta. Innen származik az a zöldpárti EP-képviselő, Rui Tavares, aki Magyarországról szóló jelentésében „bánt minket\" – állítják egyesek –, míg mások szerint csak az igazságot mondja, és inkább védene minket a további bajoktól. Nos kinek van igaza?

Portugáliába az óceán felől fúj a szél, hűsíti a levegőt, de nincs ereje, hogy az egész kontinensen keresztül eljusson a nagy magyar alföldre, és ezzel mindent megmondtam. Soha ne legyen nagyobb bajunk, mint hogy egy portugál írnok bírálata körül felkavart port kitöröljük a szemünkből. Ugorjunk egy kicsit vissza. Az európai integráció gondolatai nem újak, erőteljesen a felvilágosodás korában már megszületett – filozófusok, írók, politikusok fejében – az európai nemzetek egységének gondolata. A XX. század közepén, a két nagy világégés után a gondolatot tettek követték, és késéssel ugyan, de az ötvenes években elindult Európa egyesítése.

Felmerül azonban a kérdés, hogy az „okos elődök\", a „megvalósítók\" egy ilyen Európát akartak? Nem valószínű, minthogy Európa népei is másképp képzelték el az egyesülést. Mi a boldog emberek Európáját szerettük volna megvalósítani, de ma csak rohanó, ideges, türelmetlen, önző, agyongyötört és mindig fáradt embereket látunk Európa utcáin, akik nem tudják egész pontosan, hogy mit hoz a holnap.

Ez az Európa egyesült ugyan, de a bizonytalanság Európájává vált. A magyarság 2004-ben nagy reményekkel és lelkesedéssel lépett be az Unióba. Már akkor akadtak szkeptikus hangok, de végül pártoktól függetlenül mindenki igyekezett a követelményeknek megfelelni, és tehetsége szerint hozzájárulni egy új Európa felépítéséhez. Ma már több a csalódott, mint a lelkesedő. Az Európai Parlamentben jelenleg a különböző nemzetek pártjai hadakoznak egymással, butábbnál butább, jelentőség nélküli kérdésekről. Nem Európáról, nem Európa jólétéről, jövőjéről folynak a viták, hanem pártérdekekről.

Európában ma már nincsenek igazán baloldali vagy jobboldali pártok, az „eszmei\" kérdések eltűntek, senki nem tud egy igazán értékes, az európai hagyományoknak megfelelő, a kétezer éve létező és mindig  fejlődő európai eszmeiséget hordozó ideológiát felmutatni. Vannak ilyen irányban igyekezetek, de a kezdeményezőket lehurrogják, félreteszik. Többen megírták, én csak ismétlem: az Európai Unió mai formájában nem más, mint  globalizációs termék. Azt hiszem, ezt nem kell külön megmagyarázni. Ma nem az európai polgár érdekeit nézik, nem az Európában egymás mellett élő kis vagy nagyobb nemzetek sorsával foglalkoznak, hanem azzal, hogy a pénzoligarchia számításaiba ne csússzon még véletlenül sem hiba. A helyi kormányok és a különböző pártok vezetői személyes érdekből, hatalmi vágyból vagy egyszerűen a „kényszer\" súlya alatt – tisztelet a kivételnek – behódolnak a felülről vezényelt követelményeknek. Aki kilép a sorból, aki azt teszi, vagy tenné, amit lelkiismerete diktál, azt félre kell tenni.

De vissza a „portugálhoz\". Ő csak eszköz, teljesít egy utasítást, ki tudja, magában mit gondol a valóságról. Ilyet már láttunk a történelem és a politikai „dzsungel\" küzdőterén. Portugália népe, akárcsak a magyar és még sok kis nemzet Európában, ma kétkedve és csalódottan néz Brüsszel felé, és egyelőre csak halkan, de kimondja: nem ilyen lovat akartunk.

A magyar miniszterelnök talán nem is kellett volna „felvegye az odadobott kesztyűt\", mégis vállalta a kihívást és becsületesen mérkőzött. Megvédte a magyarságot, és megvédte Európa alapeszméit. Akik Orbán Viktort gúnyolják, hogy kiállt és mindig is kiáll a keresztény gondolat, a család, és a nemzeti önállóság eszméi mellett, azok csak szégyenkezhetnek. Bármit is akarnak mások, akik a világ kártyáit saját kényük-kedvük szerint keverik, Európa jövőjét eme három alapeszme nélkül nem lehet elképzelni. Magyarország még nem mennyország – ki tudja, mikor lesz az? –, a dolgok még nem mennek tökéletesen, de a vádak, melyeket ellene felsorakoztatnak, nevetségesek, nem is érdemes velük foglalkozni.

Ezt, hála Istennek, sokan látják Európában, és vannak bátrak, akik ezt ki is merik mondani. A magyarországi ellenzék  áskálódása pedig egyszerűen jellemtelenség. Lehet bírálni, lehet ötleteket adni, lehet párbajozni tisztességes szabályok betartásával, de Európa színe előtt hátat fordítani önnön magyarságunknak, ez elvtelenség, és éppen a baloldali eszmék meghazudtolása. A külföldi, nagy részben baloldali lapok megjegyzéseit nem is érdemes számba venni, de egy megjegyzést érdemes kiemelni. A Die Welt írja többek között Orbán Viktorra vonatkoztatva: „egy évvel a választások előtt jelentős előnnyel vezet a felmérésekben, komolyan vehető ellenzék nincs a láthatáron\". Az ellenzék aknamunkáját mindenki látja, és elgondolkodik: ennél jobb támogatás nem is kell a mai kormánynak.

Hollai Hehs Ottó
A szerző Németországban élő publicista