Politizálni hatalomban, ellenzékben

A szerkesztőknek az volt a szándékuk, hogy mérlegre tegyék ezt a stratégiát, nem annyira a megvalósítások, mint inkább az elviek tekintetében. Erre nézvést már a lapszám fülszövege is tartalmaz utalásokat, egészen egyértelművé ezt a dolgot azonban csak az a beszélgetés teszi, amelyet a Korunk szerkesztőségében folytattak neves értelmiségiek (Dávid Gyula, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, László Ferenc, Tibori Szabó Zoltán, Varga Gábor) Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, s amelynek írott anyaga a lapszám talán leghangsúlyosabb részét képezi. Horváth Andor mondja, hogy „beszélgetésünk témájául hatalom és ellenzék viszonyának kérdéskörét választottuk, különös tekintettel az RMDSZ eddigi szereplésére és tapasztalataira”.
Maga az említett beszélgetés eléggé szerteágazó. Meg is jegyzi egy adott ponton Gálfalvi Zsolt, hogy együttérzéssel gondol „arra a szerkesztőre, aki ennek alapján a Korunknak a hatalom és ellenzék viszonyával foglalkozó számába illeszkedő szöveget kíván összeállítani”. Meglepő vagy sem, de azt hiszem, hogy a szerkesztőnek sikerült egy koherens lapszámot összeállítania, világos, átlátható logikai szerkezetben. Ez talán a lapszámnak – ha nem is a legfontosabb, de – a legszembetűnőbb erénye. Ezt a logikai szigort a szerkesztőnek úgy sikerült elérnie, hogy a szövegeket két fő gondolati szálra fűzte fel, s ezek éppen az említett beszélgetésben futnak össze.
Az egyik ilyen gondolati szál a hatalom és az értelmiség viszonya, tekintettel az értelmiség hagyományos ellenzéki szerepére. Ez a téma két összefüggésben is jelen van. Egyrészt úgy, mint a politizáló értelmiségi dilemmája. A dilemma egyidős az újkori demokráciákkal, vagy legalábbis azóta létezik dokumentálható formában, amióta a választójogi reformok lehetővé tették (először persze Nyugaton) a szélesebb polgári, értelmiségi rétegek számára is a hatalomban való közvetlen részvételt. A probléma eredetileg tehát a nyugati társadalmak problémája volt, de napjaink Kelet-Európájában különös aktualitással bír, hiszen tudvalevő, hogy a rendszerváltás után Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és egyebütt a politikát elözönlötték az értelmiségiek. Tehát a kérdés, amit a szerkesztő feszegetni kíván, hogy tudniillik öszszefér-e az értelmiségi hivatás az aktív politizálással, teljesen jogos, s ami figyelemre méltó, hogy a lapszám szerzői rendre nemmel válaszolják meg. Mindjárt a nyitótanulmányban (Kormányozni – ellenzékben lenni) Schlett István Eötvös Józsefet idézi: „Szabadon követni meggyőződésünket tetteinkben és minden nyilatkozatainkban, a legfőbb élvezet, melyet a férfi az életben találhat, de az ár, amelyért ezt elérhetjük, az, hogy a tömeg tapsairól s azon hatalomról, melyet sokaknak egyetértése ád, le tudjunk mondani. Valóban szabad s egyszersmind hatalmas is nem lehet senki e világon.”
A másik összefüggés, amelyben az értelmiségi tematika jelen van, az értelmiség politikai kompetenciája. Mi a feladata a nem politizáló értelmiségnek a politikum viszonylatában: tanácsadással vagy pedig bírálattal kell-e foglalkozzon? Erre a kérdésre a lapszámban különböző válaszokat találunk. Érdekes felvetéssel él azonban Markó Béla, mégpedig egy olyan beszédhelyzetben, amikor azokat a vádakat igyekszik megválaszolni, melyek szerint a Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET), amelynek az értelmiséggel és a civil szférával való kommunikációt kellene biztosítania, nem működik. Nagyon úgy néz ki, mondja, hogy kettéosztottuk erdélyi magyar közéletünket problémakezelőkre vagy -megoldókra és számonkérőkre. Az erdélyi magyar civil társadalom intézményei (egyetemi oktatói kollektívák, egyházak stb.) passzívak, problémáik megoldását a politikumtól várják, ahelyett hogy közvetlen alkuk révén, a megfelelő intézményi keretekben (pl. egyetemen belül) oldanák meg ezeket.
A kérdés az – s arra, hogy ezt a kérdést itt feltegyük, Pomogáts Béla tanulmánya jogosít fel (Civil társadalom vagy pártpolitika), amely mindjárt a szerkesztőségbeli beszélgetés anyagát követi a lapszámban – szóval, a kérdés az, hogy milyen mértékben részes maga a pártpolitika a civil társadalom demobilizálásában. Valóban csupán annyiról van szó, hogy az erdélyi magyar civil szféra immobilis, vagy pedig demobilizálták? A probléma ismét nem csupán a kelet-európai, hanem a nyugati társadalmak problémája is. A politikai pártok eredetileg valóban a civil szféra politikai nyomásgyakorló eszközei voltak, de ma már inkább a civil szféra politikai befolyását korlátozó hatékony eszközök. Különösen súlyos a helyzet, mondja Pomogáts Béla, a rendszerváltás utáni magyar civil szférában, hiszen a civil társadalomnak a magyar történelmi fejlődésben eleve csupán fejletlen, töredezett hagyományai vannak. A kilencvenes években indult el valamelyes fejlődés, de ez megtorpanni látszik, mert a pártpolitika Magyarországon is, de a kisebbségi társadalmakban is igen eredményesen tette rá a kezét a civil szervezetekre, „behatolt a civil társadalom intézményeibe, műhelyeibe, és saját szolgálatába tudta állítani a civil szerveződéseket”.
A másik gondolati szál, amelyet a szerkesztő követett, a hatalom és ellenzék politikai konstellációja, valamint ezen belül az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának mérlegelése.
A témához mintegy bevezetésképpen Schlett István kifogástalan politológiai elemzését adja az ellenzékiségnek, a lehetséges ellenzéki, koalíciós stratégiáknak a különféle választási rendszerek és az eltérő pártrendszerek összefüggésében.
Ezt követően jelen recenzió szerzője értekezik arról a kérdésről, hogy az etnikai/kisebbségi érdeknek miért kell megkülönböztetett bánásmódban részesülnie a demokratikus képviseleti politikában. A tanulmány konklúziója szerint az etnikai érdek különös politikai jelentősége mellett a legjobb érveket talán a nemzeti liberalizmus intellektuális hagyománya kínálja, amely mindig is arra figyelmeztetett, hogy a nemzeti nyelvnek megkülönböztetett jelentősége van a demokratikus politikában. A nemzeti/nyelvi identitás, még ha kisebbségi is, természetszerűen politikai megerősítésre, nyilvánosságra, elismerésre tart számot. Nem kevésbé fontos viszont, hogy ezt az elismerést a nemzeti liberalizmus mindig az egyéni szabadság és a képviseletiség nevében követelte (ettől liberális ez a nacionalizmus), ezért tehát illegitim minden olyan nemzeti képviseleti forma (legyen az autonómia, etnikai párt stb.), amely nem enged teret a szemléleti és véleménykülönbségeknek.
Ezután következik a laptestben a már többször hivatkozott beszélgetés Markó Bélával. Az alábbiakban csupán arra a három kérdésre szorítkozom, amelyet a beszélgetés elején tettek föl a szövetségi elnöknek, illetve az ezekre adott válaszokra. A három kérdés a következő volt:
1. A kormányzat és ellenzék antagonizmusán túl kell léteznie valamiféle nemzeti konszenzusnak is. Mi az, amiben egyetért hatalom és ellenzék Romániában?
2. Vannak-e Romániában jól elkülöníthető pártprogramok, ideológiák?
3. A Szövetséggel szemben gyakran hangzik el a vád, hogy bárkivel vállalja az együttműködést azért, hogy részesedjék a hatalomból. Van-e alapja ennek a vádnak?
Markó Béla szövetségi elnök válaszai nagyjából a következők voltak:
1. Igen, Romániában van egyetértés, ez Románia európai betagolódására vonatkozik (EU, NATO, ET). Ugyanakkor a romániai magyarságon belül is van egyetértés, ami arra vonatkozik, hogy politikai eszközökkel próbálunk meg célt érni.
2. Romániában hosszú ideig nem voltak kivehető ideológiai törésvonalak, ezért volt olyan könnyű koalícióra lépni más pártokkal. Mára azonban körvonalazódni kezdenek ezek. (Ad absurdum már az is előfordult, hogy a liberális párt liberális törvényt szorgalmazott.) Ugyanakkor mindig is volt egy reform- és Európa-párti és egy visszahúzó, nacionalista/populista politikai szegmens, ezek a törésvonalak azonban pártokon belül, szinte minden pártban jelentkeztek.
3. Egy kisebbségi érdekvédelemnek, érdekképviseletnek mindig arra kell törekednie, hogy befolyása legyen az ország kormányzásában.
A fő laptest politikai blokkját egy Schöpflin Györggyel, az Európai Parlament képviselőjével készített interjú zárja. Ennek a beszélgetésnek többféle tanulsága is van, de itt csupán Schöpflinnek az Unió jövőjével kapcsolatos gondolatait emelném ki, lévén a beszélgetés címe is erre utal: Az új Európa narratívái. Schöpflin szerint az európai „alapító atyák” filozófiája elaggott, vagyis azok a narratívák, amelyek az 1950-es évektől kezdődően legitimálták az integrációt, nem képesek igazolni az Unió további, a jelenleginél erőteljesebb politikai intézményesülését. Új narratívákra van szükség, és Schöpflin három olyan témát jelöl meg, amelyek köré véleménye szerint az új legitimációs narratívát lehetne szervezni.
1. Hol legyen a határ a liberális és a szociális Európa között? Szociális Európára szükség van, de a gondoskodás – szociális juttatások – túlontúl megterheli a költségvetést.
2. A második a globalizáció, ami fölött nincs politikai kontroll, de ami kitermelt egy nem európai modernséget s nem európai típusú technikai civilizációkat. A nemzetközi kapcsolatok többé nem egyirányúak, sokszálúvá, kaotikusakká váltak. Többé nem Európa dominanciája irányítja ezeket, de talán Európa szerepe, hogy kialakítsa a demokratikus kontrollt a globalizáció felett.
3. A harmadik a nem európai modernség problémája. Egyre több állam került a modernségbe, Kína, India, Brazília, Malajzia. Ezek sikeresen létrehoznak egy technológiai modernséget, de más kultúrából jönnek, és másfajta kulturális gyakorlatokat alakítanak ki, mint az európaiak. Hogyan tudja Európa ezeket a modernizációs folyamatokat úgy befolyásolni, hogy ezek az államok megmaradjanak demokratikusnak, illetve demokratikussá váljanak.
Ezek lennének tehát a fő laptest szövegei, tematikái, rövid, vázlatos tálalásban. Mindent összevetve azt gondolom, hogy egy tartalmas lapszámot vehet kézbe az érdeklődő, lektűrjét bátran tudom mindenkinek ajánlani. Mondom ezt olyan minőségemben is, hogy közben egy másik, hasonló profilú folyóiratnak (a Kelléknek) vagyok alapítója és szerkesztője, vagyis tessék figyelembe venni, hogy más portékáját dicsérem.
(A szerző filozófus, egyetemi tanár) Demeter M. Attila