Pityu teniszezni megy

Olykor azzal is kísérletezett, hogy ártatlan hazugságokat mondott az embereknek, hogy lássa, hogyan reagálnak. Ennél komolyabb kalandokra viszont nem vállalkozott: ha például gazdátlan kutyát látott szembejönni az úton, gondosan kikerülte, ha pedig valaki megállította az utcán, és az órát kérdezte, előbb továbbment, majd megfordult, és – ha jól öltözött egyén volt – talán utána is kiáltotta.
Valamiféle kalandot látott abban is, hogy Dinamit barátja meghívására elmenjen teniszezni. Jónak látta például előre közölni, hogy ő aztán soha, de soha nem volt még teniszezni. Aztán pontos információkat igyekezett beszerezni a teniszütő súlyáról. Hogy nehogy túl nehéznek bizonyuljon. Végül úgy próbált lazább hangulatot teremteni, hogy indítványozta, hívjanak lányokat is. Jobb lesz a hangulat, no, meg udvarolni is lehet – érvelt, mert érvelni nagyon tudott, vagy legalábbis jobban, mint teniszezni. Dinamitot nem volt nehéz meggyőznie, főleg miután mindkét lányt úgy konferálta be, hogy csinosak, szépek, sőt egyik szőke, másik barna – lehet tehát válogatni.
Nehezen indult a teniszezés. Dinamit, aki robbanékony természetéről kapta nevét, már a kezdetek kezdetén mecscset akart játszani, eredménnyel meg mindennel, amivel a meccs jár: izzadtsággal, stresszel, fárasztó győzni akarással, veszekedéssel, győzelemmel és megaláztatással. Pityu ugyan azt állította magáról, hogy tud veszíteni, ez azonban csak amolyan jelzés volt, hogy legalább tudja, hogy veszíteni nehéz.
Kénytelenek voltak hát meccset játszani. Dinamit a szőke lánnyal, Pityu a barnával került egy csapatba. Már itt elrontottam – dohogott magában Pityu, miután kiderült: nemcsak Dinamit jobb nála, hanem a szőke lány is a barnánál. Elkerülhetetlennek látszott a vereség, Pityu egy ideig csalni próbált, úgy manőverezett az eredménnyel, hogy a lehető legkisebbre szorítsa az ellenfél előnyét, Dinamitról azonban csakhamar kiderült: ha liciskorában a matekórákon nem is remekelt, a teniszmeccs eredményét remekül észben tudja tartani. Pityu egyre dühösebb lett, érdektelenséget próbált színlelni, hogy ej, hát kit érdekel egy idióta teniszmeccs, különben is tökunalmas emelgetni azt a hülye ütőt, szaladni a labda után, aztán félórákat cirkálni keresztül-kasul a pályán, hogy a labdákat összeszedjék. Dinamit nagyon boldog volt, Pityut pedig idegesítette barátja jókedve, legszívesebben hozzávágta volna ütőjét, amikor ez diadalmas mosollyal folyton kérdezte az eredményt, amelyről jól tudta, mennyi. Azanyád – morogta, és dühösen ütött teljes erejéből a labdába, amely azonban messze elkerülte a pálya felületét. Az édesanyádat – Pityu itt megfeledkezett a jólneveltségről, a sportszerűségről, és jókora káromkodással – amely az élet prostituált voltára utalt – földhöz teremtette a teniszütőt. Abban a pillanatban észbe is kapott, hogy az ütő tudniillik nem is hibás, de főként nem is az övé – hiába azonban, késő volt bárhogyan is megállítani, tehetetlenül kellett néznie, ahogyan a teniszütő koppan a földön, majd visszapattan, végül elterül a salakon.
Dinamit a másodperc töredéke alatt az ütő mellett termett, falfehér arccal felemelte, vizsgálgatta, közben pedig a magyar nyelv trágár szavainak egész készletét vágta Pityu fejéhez. Pityu szabadkozott, majd a minőségről motyogott valamit, hogy az igazán jó ütőknek nem lesz semmi bajuk, ‘sze még a nagyok is oda-odavágják, nem kéne már ilyen nagy ügyet csinálni ebből, inkább egy hideg sört kéne meginni mihamarabb, úgyis megunták már a lányok, nemde? – fordult szőkéhez és barnához, akik amúgy nagyon élvezték a meccset. Végső kétségbeesésében felajánlotta, ő fizet a kocsmában, csak menjenek már. Dinamit erre megenyhült. Na jó, de én Gössert iszom. És kettőt, mert párosban játszottunk – vigyorgott. Azt, a haszonleső anyádat – káromkodott magában Pityu, mikor kiszámolta, hogy a Gösserek miatt le kell mondania a pizzáról, pedig már milyen rég megígérte barátnőjének, hogy elviszi pizzázni. Hangosan azonban csak annyit mondott, hogy természetesen. A győzteseknek Gösser jár. Meg hát veszíteni is tudni kell.