Pénz? Hatalom? Tudomány?

A forgalom szárazföldön, légben és vízen egyfolytában zajlik, a nyüzsgő tömeg meg – akárcsak tengerek hullámzása – fáradhatatlan a világvárosok terein és utcáin. S mondhatni mindenhol találkozhatsz titokzatos vándorokkal, akiket – Vörösmarty nagy ívű víziója nyomán – nevezhetünk kalmárnak, fejedelemnek és tudósnak.

De akár ha ki sem mozdulsz otthonodból, akkor is találkozhatsz velük. Személyesen vagy a médián keresztül. Felkeresnek ugyanis. Vagy az egyik, vagy a másik, vagy a harmadik. Azzal az álságos céllal például, hogy te magad is légy milliomos, vagy hogy légy részese a dicsőségnek, érezd győztesnek magad velük együtt, vagy hogy – az értelmet istenítve –  légy tudója az élet nagy „titkainak\".

Megtudhatod ellenben azt is velük találkozva, hogy például megélhetést csak izzadság árán biztosíthatsz magadnak, sőt még munkaerőd is kalmárkezekbe kerülhet, hogy házad s hazád bármikor gőgös fejedelem vagy – akiket általában többes számban szokás emlegetni – dölyfös kiskirályok hódoltsági területe lehet, végül hogy józan eszedet, természetes vágyaidat s szép eszményeidet a hideg észt istenítő tudós, illetve áltudomány kezdheti ki.

Megvetnek, kigúnyolnak jól bevált életelveidért és tiszta eszményeidért. Mert egyik öntelt és beképzelt – azzá teszi a pénz –, a másik legyőzhetetlennek tudja magát, a harmadik meg tűnik mindentudónak, mindent megkérdőjelezőnek, lévén ő az „ideáltalan szkepticizmus megtestesítője\" – hogy költőnk monográfusát idézzük. Egyik ki is mondja gátlástalansága folytán, hogy „itt van zsebemben a tündérvilág\", másik meg azt, hogy „birtokom, míg én leszek, ne lásson éjszakát\", illetve hogy „tündérhon ott van, ahol én vagyok\", a harmadik pedig hogy „még istenem sincs, nem tudom, mi az, vagy kit nevezzek annak.\"

Kalmár, fejedelem, tudós nem akarnak belegondolni sem abba, nem akarják elképzelni sem azt, hogy talmi az anyagiakban megtestesült kincs, hogy bármely földi hatalom összeomolhat, hogy az önmagáért való tudás és a steril spekuláció értelmét veszíti, és az ember számára hasznavehetetlen. Mert hiszen ebből is, abból is a legnagyobb dolog hiányzik, az, mi legelső az erények között, a szeretet. Egyik vándort sem értékek, hanem embertől elidegenedett érdek vezérli. Ezek az érdekek napjainkban sok esetben egybe is fonódnak: aki magáról kijelenti, mint Vörösmarty kalmárja, hogy „a félvilág kincsét zsebemben hordozom\", az arra is kész ma már, hogy politikai hatalomra tegyen szert, s ezt kiterjessze arra a „kontinensre\" is, amely az ember mindenkori boldogságtörekvéseiből áll össze, vagyis ami költőnk szerint a fejedelemtől várható el, azaz: „ha feltalálod [ tündérhont], meghódíttatom, s rabságra fűzöm minden emberét.\"

Maga Vörösmarty, ama jelképes alakokként megjelenített vándorok megalkotója, ezek végzetét is bemutatja. Az egykor dús ifjú kalmár nyomorékul, tépett ruhában és koldusként éli hátralévő napjait, azon tépelődve, hogy „víg torok gazdáját vendégül ki híja meg, hogy a lehullott csontot fölvegye.\" A másik vándor, a fejedelem legyőzötten, koronáját, jogarát eldobva, mindennek kiszolgáltatottan s mint bukott hős jelenik meg, s várja földönfutóként végzetét. A harmadiknak, a tudósnak végül önmagát sem sikerült megismernie, az „önség áldozata\" lesz, mert éppen az ész, az egykor minden tudást megszerző, háborogva elhagyja...

Az igazi nagy találkozást a mai beláthatatlan forgatagban, nyüzsgő tereken és utak mentén, vonatokon, hajókon, utasszállító repülőgépeken avagy családi otthonokban tehát nem eme három vándorok jelenthetnék ember számára, hanem ama három királyokként emlegetett napkeleti bölcsek, akiket égi jel vezérelt a betlehemi jászolhoz, s akiktől erényeket, alázatot, tiszteletet s az igazi értékek felismerését és megbecsülését tanulhatni. Ma sem tekinthető egyik sem holmi idejétmúlt limlomnak. Akárcsak a szeretet.

Borcsa János