Orza Călin: a táncban újból felfedezzük saját magunkat

– Huszonkét évesen kezdett táncolni. Miért éppen a néptáncot választotta?
– A nyolcvanas évek második felében teljes erejében virágzott a táncházmozgalom. Amit ma táncháznak hívunk, csak vérszegény, szelídített mása az akkorinak. Akkoriban az is sármot adott a mozgalomnak, hogy behatárolt idő állt a táncosok rendelkezésére, s a táncházhoz tartozni egyben a szellemi elithez tartozást is jelentette, a néptáncos hagyományokhoz való ragaszkodás egyfajta ellenállást képviselt a rezsimmel szemben. A táncházakat sokszor rendőrség felügyelte...

– A rendszerrel szembeni harc vonzotta ehhez a világhoz?
– Nem, ez hatalmas találkozás volt. Amikor ugyanis táncot látsz, és nemcsak a betanított, koreográfiailag megkötött színpadi formájában, hanem teljes szabadságában, az lényegesen más. Akkoriban tényleg ünnepnek számított táncolni, táncházba járni. Ma mindenki számára hozzáférhető és sajnos csak szórakozási forma. Kevesen öltenek például viseletet erre az alkalomra, pedig régen közelebb éreztük magunkhoz, most viszont az egyszerű paraszti öltözet értéke kevesebb lett a szemünkben, felszippantott minket a városi kultúra. Őszinte leszek: már én sem érzem jól magam egy kalotaszegi bujkában, amit tudni kell viselni. Ami jól áll a falusi embernek, az nem biztos, hogy jól áll az urbánus közegben felnőtt embernek.

– Miért döntött úgy, hogy nemcsak táncol, hanem tanítja is?
– Ez nem döntés kérdése volt: a táncban az a szép, hogy az ember újból felfedezi önmagát. A tánc nem csak anynyi, hogy az ember megtanul három lépést és azokat szabadon kombinálja. Minden egyes rögtönzött táncfolyamat során újabb és újabb dimenzió tárul fel bennünk. Aki befelé is figyel, rájön, hogy a táncnak hihetetlen nevelő szerepe van, mert általa felismered a képességeidet, egyszerűen kapcsolatba kerülsz magaddal. A tánccal elsősorban a szórakozást társítjuk, holott aki csak ilyen lehetőséget lát benne, az nem látja magát a táncot. Azoknál a népeknél, ahol őrzik a hagyományokat, a tánc rituális, szakrális szerepet tölt be.

– Ezt a szakrális kapcsolatot kereste, amikor koreográfusnak tanult?
– Igen, mert az előadói szerepkörből óhatatlanul kikacsintás nyílik az alkotói munka felé, és innen már csak egy lépés a koreográfusi munka. Ha valaki feltöltődött – és itt a szellemiekre gondolok, hiszen az alkotás egy belső, túlfűtött tartalom formába öntése –, és van mondanivalója a világról, akkor a tánc olyan eszköz, amely révén ez megvalósítható. A tánc nem hétköznapi kommunikációs forma. A szakemberek azt vallják, táncolni anyanyelvi szinten kell.

De aki a táncot nyelvként használja, figyelnie kell arra, hogy nyelvtana nemcsak alanyból, állítmányból és jelzős szerkezetből áll. A tánc sokkal balladisztikusabb műfaj, mert sokkal ösztönösebb, mint racionális. Egy mozdulat nem jelenthet egy konkrét szót, mert az már pantomim. Disztingválni kell: a tánc líra, a pantomim pedig epika. A tánc más síkon való újrafogalmazása a valóságnak. El kell határolódnia, nem kell más művészeti ágak eszközeivel élnie. És ez az, amit sokáig nem értettek meg, a táncot nem is tartották művészetnek, mert nem felelt meg annak az elméletnek, miszerint a művészet a valóságot képezi le. A tánc a belső valóságot képezi le.

– Ahogy most beszélgetünk, az az érzésem, hogy mindenkinek meg kellene tanulnia táncolni.
– Fogalmazzuk át: mindenkinek meg kellene tanulnia a maga táncát eltáncolni, ami nem ugyanaz. Eszembe jut a tánciskolák merev programja, ahol a tanár meglehetősen hangosan és ritmikusan utasítgat, a tanítványoknak pedig izzadva, fáradozva kell elsajátítaniuk bizonyos dolgokat. Isadora Duncan (a „modern tánc” anyja – szerk. megj.) az egyik legjobb ellenpélda erre, aki nem akart igazodni semmilyen ismert stílushoz, technikához, mert azt gondolta, a jelen pillanatnak kell inspirálnia őt a táncban, a vallomásszerű tánc ugyanis többet ér, mint az előre kitalált táncsor bemutatása.

– Mennyire figyel arra, hogy a táncműhely táncosai a karakterüknek megfelelő szerepet kapjanak?
– Amikor valaki hivatásos táncos lesz, megformálandó anyaggá válik, és az élteti, hogy formálják. Ugyanakkor egy tánckar legfontosabb tulajdonsága az egységesség, ami nem a karakterek egységességét jelenti, hanem az általuk birtokolt tánctechnikai tudást. Tehát mindenki fel tudja emelni a lábát a feje fölé, de mindenki a saját testalkatának, temperamentumának megfelelően. A táncos teste tökéletes eszköz kell hogy legyen, amit az alkotóval, a koreográfussal, a rendezővel és a táncossal közösen formálnak meg. Bizonyos szituációkban nem tűri el a koreográfia, hogy mindenki maga értelmezzen, ami nem jelenti, hogy meg kell ölni a táncos személyiségét, hanem azt, hogy testét felsőbbrendű célnak kell alávetnie.

Előfordul, hogy a koreográfus kitalál valamit, aztán a próbateremben azzal szembesül, hogy egyik testen sem áll jól, ekkor kezdődik az alkudozás a bentről megálmodott képpel. De dolgoztam olyan tánckarral is, ahol nem volt szükség alkudozásra: amit megálmodtam, az megvalósult. Erdélyben kicsit más a helyzet, mert még nem létezik táncosképzés, tánckarunkból például négy táncos rendelkezik előképzettséggel. Miközben a budapesti hivatásos együtteseket képzett táncosok alkotják, Erdélyben a koreográfusok egyszerre kell hogy alkossanak, közönséget neveljenek, a táncosaikból színpadi embereket, művészeket csiszoljanak.

– Székelyudvarhelyen néptáncosokból neveltek táncművészt...
– Nem így jellemezném, mert a néptáncos is táncművész. Valójában a hétköznapi mentalitással van gond, mert aki picit is szimpatizált a táncházzal, az a történelmi fordulat után lehetett hivatásos táncos, de ez még nem jelenti, hogy művész lett. A művésznek meg kell járnia a poklot, naponta, sokszor fogcsikorgatva kell legyőznie a testét, s csak így juthat el arra a minőségi szintre, amikor a színpadról üzenhet. Erdélyben sok az olyan táncos, aki színpadra lép, felölti magára a népviseletet, és már művésznek érzi magát, holott távolról sincs így.

Én is táncházasként kerültem a Háromszékhez, utolsóként vettek fel. A lényeg, hogy a művésznek át kell alakítania saját magát: nemcsak a testét, hanem gondolkodását is a világról, mert a művész nem fáradhat el, amikor más, nem akkor pihenhet, amikor a hétköznapi ember, nemcsak testi, hanem szellemi táplálékot is magához kell vennie, mert a művésznek nem onnan kell üzenetet hoznia, ahol a többi ember hozzáfér. A táncosnak élettapasztalattal kell rendelkeznie, de akinek ez még nincs, annak segít a koreográfus, hogy olyan képet alkosson a tökéletesre csiszolt test köré, aminek hatása fölemeli a nézőt.

– Ez a célja egy előadásnak?
– A cél az, hogy élményben részesítsük a nézőt, biztosítsuk a művészettel való találkozását, ami egy másik világgal való találkozást jelent. A néző azért ül be egy előadásra, hogy a hétköznapokon túli dolgokat, csodát lásson.

– Legutóbbi, egy gyerekszobában játszódó Tünemény című előadása mégis a hétköznapokból merített.
– Tematikájában ez nem gyerekelőadás. Gyerekeknek elsősorban meséket mondunk, főhősökkel, királylányokkal, de ez az előadás nem mese, amely értelmi szálakkal kötődik egymáshoz és szoros dramaturgiai cselekménysoron megy keresztül, hanem hangulati képeket mutat. Abból indultam ki, hogy az ember az élményt keresi.

– Talán ráhangolódott hamarosan bekövetkező apaszerepére?
– Nem hiszem. Rengeteg kisgyerek van a környezetemben és tőlük látom, hogy a legboldogabb pillanataikban szabadon játszanak, de egy-egy játék csak addig érdekli őket, amíg élményszerű, amíg fölfedezhető rajta keresztül a világ.

– Az erdélyi hivatásos együttesek nemrég rendezett találkozóján azt lehetett tapasztalni, hogy felfedező korszakukat élik a csoportok, kísérletezgetnek, érdekes megoldásokat keresnek.
– Ez örvendetes. Azt tükrözi, hogy az alkotóműhelyek nyitottak a művészi szabadság irányába, még akkor is, ha egyes műhelyek azt vallják, a Kárpát-medencei kultúra termékeit fogyasztva állítják színpadra alkotásaikat. Azonban az alkotói szabadság nevében fel kell fedezni új területeket. A hagyomány is megköveteli, hogy minden generáció a készen kapott értékeket aktualizálja, életszerűvé tegye. Élni az értékekkel nem azt jelenti, hogy úgy használjuk őket, mint ezer évvel ezelőtt, hiszen tudjuk, az akkori kulcsok a mai zárakat nem nyitják. Ismerni kell azokat a mozdulatokat, amelyekkel nyithatóak a zárak.

– Hogyan látja az erdélyi hivatásos táncegyüttesek jövőjét?
– Labilis a múltjuk, a jelenük, és annak látom a jövőjüket is. Eltelt közel húsz év a rendszerváltás óta, és azt látom, hogy mentalitásban alig fejlődik a táncos társadalom, mert szűk horizonton gondolkodó kör igyekszik behatárolni a hivatásos táncot a nemzeti értékek féltése jegyében.