Örömteli fordulat?

Felületi változtatásokra vagy többre számíthatunk ezután? A kérdésre az idő fogja megadni a végső választ.

A kolozsvári kongresszuson történtek ellentmondások sorát tárták elénk. Nem árt néhányat felidézni közülük, mert végeredményben rólunk van szó. Elsőként a házigazdák részéről hangoztatott „autonómia” példáját említeném, melynek látványosan ellentmondott, hogy a teremben állítólag egyetlen székely zászlót sem lehetett felfedezni.

Aztán ott vannak Victor Ponta szavai, melyekkel a miniszterelnök a párbeszéd fontosságára hívta fel a figyelmet, holott az – európai normáknak minden szempontból megfelelő – autonómia kérdése a románok számára továbbra is tabutémának számít. Nemcsak a média és egyes politikusok borulnak lángba, ha szóba kerül, hanem a belügyminisztérium is röhejessé tette a „román európaiságot”, mikor az autonómiát nemzetbiztonsági veszélynek nyilvánította.

Az ellentmondások sora folytatható Emil Boc polgármesterrel, aki Kolozsvár multikulturalitását, a román–magyar egyetértést és egymás mellett élést méltatta, miközben a kincses város vezetői rendre „elfelejtik” a magyar gyökereket, a város központi helyein a magyarokat sötét színben feltüntető feliratok olvashatók, a polgármester pedig ambíciózusan támogatta a „Kolozsvár” feliratok eltávolítását.

Ugyancsak a kettős mérce hatotta át Daniel Constantin, a Konzervatív Párt elnökének felszólalását, aki modellértékűnek nevezte Romániát a nemzeti kisebbségek jogérvényesítése terén. Ha nem egy pártelnökről volna szó, azt mondanám, viccel, vagy hallucinál. Mert józan ember nem tekinthet pozitív modellként egy olyan országra, melyben a városi rendőrfönök nyilvánosan eltapossa a magyarok jogait.

Nehéz ugyanis elhinni, hogy egy magas funkciót betöltő személy nem magyarfóbiától szenved, mikor – a székely zászlót reklámzászlónak tituláló kollégáihoz hasonlóan – reklámként tekint a kétnyelvű utcanévtáblákra. Meg hogy nem sötét indulatok vezérlik, mikor a törvény betartásáért kiállókra megfélemlítő pénzbüntetést szab ki, a lakosoknak írásbeli figyelmeztetést küld, súlyos pénzbírsággal fenyegetvén őket, ha 48 órán belül(!) nem veszik le a házuk falára jogosan kirakott kétnyelvű feliratot!

És ezt Romániában nyugodtan megteheti. Nyíltan, lelkiismeret-furdalás és problémák nélkül, maga mögött tudván a román sajtót, médiát, és a magyarellenes lépések felett oly sokszor szemet hunyó hivatalokat. Erről a képmutatásba burkolt agresszióról beszélt nemrég Smaranda Enache, aki szerint a marosvásárhelyi napilapok ugyanabban a hangnemben rágalmazzák a magyarokat, mint negyed évszázaddal ezelőtt.

A Pro Europa Liga elnöke szerint jelentős azoknak a románoknak az aránya, akik vakul hisznek a nacionalista propagandában. Mindezekért pedig a „retrográd, diverziókeltő erők” a felelősök, melyek a ’89-ben valódi változást akarók ellenében államcsínyt követtek el (1), 1990-ben pedig jól kitervelten, etnikai alapon osztották meg a társadalmat (példa rá a fekete március).

Az RMDSZ-kongresszuson elhangzott beszédek közül külön említést érdemel Klaus Johannis államelnök üzenete. Johannis szavaiból ugyanis némi megértés is tükröződött a magyarok irányába. Úgy tűnik, volt benne elég alázat felvállalni korábbi hibáját, elismervén, hogy a nemzeti kisebbségek sok célkitűzése megoldatlan maradt Romániában. (Időközben az államelnöki hivatal honlapján közzétett szövegből kikerült az említett rész – szerk. megj.)

Megállapítása biztató, és az idő majd megmondja, hogy az elnök képes-e fejet hajtani az igazság előtt, vagy ő is a „félig” hagyomány híve? Az Avram Iancut hősként dicsőítő törvénytervezet elfogadása vagy elutasítása jelzésértékű lehet a kérdésben. Az első próbálkozást az államfő technikai okokra hivatkozva küldte vissza a parlamentbe, Iancu „nagyságát” azonban publikusan elismerte.

Vajon mi lesz az álláspontja, miután tegyük fel magyar oldalról is tájékoztatva lesz, és a szövetség valamelyik képviselője elmondja neki, hogy itt egy brutálisan kegyetlen tömeggyilkosról van szó? Itt természetesen Bónis Istvánra, Kerekes Károlyra, Kereskényi Gáborra és Korodi Attilára gondolok, mert nekik volt bátorságuk a törvény ellen szavazni. Tőlük eltérően az RMDSZ-es képviselők többsége – a DNA-tól megvédett Borbély Lászlóval az élen – a szavazásnál tartózkodott. (2) Sokatmondó megnyilvánulás, és ennél a pontnál meg is állok...

Az elmúlt években többször kritizáltam a bukaresti vezetőket, amiért eltávolodtak a magyar emberektől. Reméltem, hogy vannak köztük olyanok, akik nemcsak a nekik tetsző véleményeknek adnak helyt. Elvégre nem minden vezető esik hanyatt a hatalom mámorától, s szándékszik tetszetős ideológiák árnyékában végigaludni életét (az árral csak a döglött halak úsznak).

Ezért is örvendek a kongresszuson bejelentett újító kezdeményezésnek, Kelemen Hunor elnök alázatra intő felhívásának. Az elmúlt évek esményeit követve valamennyien észleljük, hogy van ám miért harcolni. A lehetőség adott, de annak elnyeréséhez erős összefogásra van szükség. Ami jár, az jár, ami jó a magyarnak, jó a románnak is. Ez a küzdelem pedig közös küzdelemmé nőheti ki magát. Ez a helyes út, nem a hipercentralizált tákolmányokba való csimpaszkodás. Mert amire a magyaroknak és a románoknak szüksége van, az a kölcsönös tisztelet, melynek legnagyobb ellensége a képmutatás.

Ezért van szimbolikus jelentősége Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes Pontához intézett szavainak, hogy nemcsak az udvariasság fontos, hanem az egyenes beszéd is. Telitalálat. Mert álszentek partnerségére Erdélyben többé nincs szükség. A poltikusokba vetett bizalom mélyen megingott, a vitrinfilozófiák ideje az utolsókat rúgja. Semjén Zsolt és Orbán Viktor baráti üzenetei úgyszintén bizakodásra adnak okot, ami az összefogást illeti. A magyar miniszterelnök köszönetet mondott Kelemen Hunornak, amiért az elmúlt négy évben a nemzeti ügyekben összefogva, egymás partnereként dolgozhattak, és kívánta, hogy a mottóul választott „újratervezés” sikeres legyen.

Ezek után értelmetlen pártközi csatározásokba fojtani a történelmi esélyt. A világ mozog, a dolgok rendkívül gyorsan változnak, az összkép pedig érdemi változásért kiált. Ha a felületes spekulációkra és öntömjénező gálákra hajlamos szövetség nem veszi komolyan elsivárosodásának okait, súlytalan propagandává válik a történet. Kétlem, hogy áldozathozatal nélkül ezt el tudná kerülni.

„A közképviseletért dolgozni és áldozatokat is hozni kötelesség – írta Nagy Zsolt a kongreszusnak küldött levelében. – Újra kell építeni a bizalmat. Újra kell építeni a közösségi részét a szervezetünknek. Újra kell építeni az állandó és közvetlen kapcsolatot a magyar emberekkel… Itthon, Erdélyben kell egy élő szövetséget építenetek”. Szép sorok. Csak kívánni tudom az RMDSZ-nek az eredményes változtatást. Megújulásuk esetén valóban egy markáns, örömteli fordulatra van esély, és a dolgok látványosan megváltoznak Erdélyben.

Marad hát a kérdés: hatalom vagy szolgálat? Propaganda vagy megújulás? Az idő hamarosan mindenre megadja a választ.

Jegyzetek:

1 Felháborító, hogy a ’89-es események gyilkosai ma is nyugodtan élhetik életüket. Speciális nyugdíjakat kapnak, a korabeli iratokat pedig 25 év elteltével sem hajlandó kiadni a román titkosszolgálat.

2 Akárcsak Kovászna város önkormányzatának esete, ahol az RMDSZ tagjai egy Avram Iancu-szobor felállítása mellett szavaztak. Tisztelet a két ellenszavazónak!