Óriáspókok a szív körül

Jelen esetben egy Lulu nevű hős sétált át 1993-as Nostalgia című könyvének Gemenii fejezetéből a Travesti című regénybe. Ami azért vált mostanság aktuálissá, mert a budapesti Gondolat Kiadó Világirodalmi Sorozatában (a kortárs közép-kelet-európai próza legjobbjainak társaságában) napvilágot látott a Travesti magyar nyelvű változata, Lulu címmel, Lövétei Lázár László kiváló fordításában.
Nos, kicsoda Lulu? Egy kissé vulgáris viselkedésű pojáca, a narrátor középiskolai osztálytársa, aki egy nyári diáktáborban nőnek öltözik, és ennek látványától az elbeszélőt rosszullét környékezi – ennyit tudunk meg a Nostalgiából, ahol épp csak felbukkan egy pillanatra. A motívum továbbírása, újbóli életre keltése a Lulu (használjuk a továbbiakban a magyar címet), amelyben cãrtãrescui megszállottsággal térnek vissza a kamaszkor zavaros világának emlékfoszlányai. Ezúttal az a bizonyos budilai tábor a narráció kiemelt helyszíne – minden szál onnan indul ki és oda vezet vissza, a narrátor lassú „megőrülésének” és „meggyógyulásának” összes kulcsa ott van elrejtve, azon a félig valóságos, félig imaginárius helyszínen („...ebben az egy szóban, hogy Budila – budit, klozetet, büdös segglyukat, de hatalmas, nevető, lehunyt szempillájú, gyöngyök, élő tüzek nimbuszától övezett Buddhát is jelenthet a szó –, ebben összpontosult minden”). Az írás „jelene” pedig Cumpãtu, egy kemping, ahová az elbeszélő azért vonult vissza, hogy megküzdjön életének, múltjának földolgozatlan, kibeszéletlen fantomjaival. A háttérben felsejlik a gyermekkor hiperreális Bukarestje, a kamasszá, majd felnőtté érlelődés helyszíne. És persze a hatvanas-hetvenes évek hipszter-forgataga, amelyben a költészetrajongó, lírai lelkületű ifjú oly idegenül érzi magát – obszcénnek, felszínesnek, primitívnek érzékeli. Tizenhét évvel később a cumpãtui kempingben indul az a pszichikai utazás, amelynek során nemcsak saját elméjének – és az alatta lévő rétegeknek – zegzugos, iszonyattal teli folyosóit járja be, hanem az emberi kultúra legfontosabb mítoszait rendezi újra, szinte manierisztikusan, de a mitikus – vagy inkább misztikus – tapasztalat erejével. Az újrateremtett (ön)mitológia a pszichés tapasztalás formájává, keretévé válik – beazonosítható toposzaival, paramétereivel, amelyekből a regény szövete, „mélystruktúrája” összeáll.
Nárcisz. Az elbeszélő kamaszénje egyfajta dekadens életérzés foglya, magányos és fensőbbségesen önmagába zárkózó lélek – az érzés megéltsége természetesen tartalmaz jó adag modorosságot, amire a felnőtt narrátor ironikusan reflektál is –, aki elképzelt „kiátkozottként”, mérhetetlen spleennel és melankóliával éli napjait, mint Huysmans des Esseintes-je. Korosztályának harsogó beatjével Rilke szonettjeit szegezi szembe: ő a meg nem értett zseni, csak azért él, hogy megírja a Könyvet, és utána meghaljon. (A sors fintora, hogy sikeres, ünnepelt író lesz belőle, családdal és élénk társasági élettel.) A mélabú tapintható, a szenvelgő ifjú végzetesen magára marad, céltalanul bolyong, hogy átsétáljon a valóságból önnön pszichéjébe.
Álom és hallucináció. Beláthatatlan, mitikus terek várnak rá, baljós folyosók a félelmetes ismeretlenre nyíló ajtókkal, és szobák, amelyek titkokat rejtegetnek. Gyermekkorának, feltételezett húgának rekvizitumai, egy rongybaba, filmszalag utalnak arra az Atlantisz-szerűen elrejtett világra, amellyel felnőttként szembe kíván nézni. A tér-időt szimbólumok sora szegélyezi, az olvasó már szinte kapkodja a levegőt a mű szimbolikus túlzsúfoltságától. A budilai udvarház előtti nimfa is jelzés, utalás, az álom és valóság határainak átlépését jelző „határkő”, sőt Lulu is, hiszen „nem maga Lulu az üzenet: ő csak utal egy üzenetre, Lulu csak egy alagút neve, egy koponyám alatt végignyúló folyosóé, ő mindössze egy kötelező átjáró az igazi Titok felé vezető úton”. Az elbeszélést a Dante-féle pokoljárásnak ez a hallucinatorikus élménye strukturálja, ez hozza létre a narráció elkülöníthető alapegységeit, a pszichedelikus trip megannyi állomását.
Labirintus. Az utazás pedig – természetesen – labirintuson / labirintusokon át vezet. Thézeusz-Viktor saját múltjának útvesztőjébe lép be a kibeszélés, írás által. Hogy mivel találkozik ott, maradjon homályban, ez a narráció szavakban legkevésbé megfogalmazható része. Annyi bizonyos, hogy vár rá is – mint kvázi-mitológiai hősre – a Minotaurusz, ezúttal egy iszonytatóan hatalmas pók képében, ami talán nem is őt várja igazán, hanem Lulut, akinek rituális-fiktív „kivégzése” nélkül az elme örök gyötrődésre van ítélve. „Hideg fém száll homlokomra. / Pókok keresik szívemet” – mormolja kétségbeesetten Trakl versét az egyre jobban elvesző én. A labirintus borgesi módon kódolt; az ajtókon nemi szerveket formázó lakatok függnek, a tárgyak élő organizmusként viselkednek, és a cumpãtui szálló lenti szobájában éjszakánként életre kel az örök Éva, a kísértő, ismeretlen női princípium.
Androgün. A karneváli hóbortból nőnek öltöző Lulu az interpretáció folyamatában is utal valamire, mégpedig Cãrtãrescu egyik megszállottan újraírt alaptémájára, az androgün szexualitásra (mulatságos – Cãrtãrescu szerint egyenesen bosszantó – néhol a homoszexualitás tematizálásáról olvasni, mint ahogy az androgüniának a hermafroditizmussal való azonosítása is helytelen: a hermafrodita sem férfi, sem nő, az androgün viszont a feminin és a maszkulin princípiumot legteljesebben, szétválaszthatatlan egységként hordozza, és nemi értelemben világosan osztódik – a mítosz szerint). A Nostalgiában animus és anima egymástkeresését és összeolvadását plasztikusabban jeleníti meg a szerző a szenvedélyes szerelmi kapcsolat révén, a Luluban áttételesen erotizáltan, az állítólagos lánytestvér emlékképe által jelenik meg az én nemi „rétegzettségének” témája, az identitás keresésének alapvető mozzanataként. Az elbeszélő Poe Roderick Usherjához hasonlóan szembesül saját, keresett feminin felével, s egyszersmind a szorongva vágyott másik nem idegenségével.
Kettős én. Orvosi látlelet is lehetne ez a skizofréniáról, de jóval több annál. Az én dupla hasadásáról beszélhetünk, hiszen a női és a férfi én kettősséghez járul a narrátor kamasz- és felnőtt énjének megkettőződése: a szöveget író férfi a tükörben egykori önmagához beszél, a hajdanvolt, androgün szexualitású, másik Viktort szólongatja, mint az egyetlen „tiszta” lényt, aki még maradt számára (nagyon áttételesen még a romantikus Doppelgänger-hagyományra is ráismerhetünk ebben a gesztusban) – az írás így terápiás célt szolgál. Sőt megkockáztatható egy messzebbre vivő feltételezés is. „Barátom, hogyan küzdjek meg a rémmel? Már csak te vagy nekem, kedves barátom, te vagy az egyetlen ember, aki miatt még írok, aki miatt írtam egyáltalán, hát mondd meg te, hogyan szabaduljak meg attól a rúzsfolttól, ami úgy ékteleníti életemet, mint egy mosdótükröt, s amit semmivel le nem törölhetek róla...” – ezzel a nagyon direkt megszólítással kezdődik a regény. A Cãrtãrescu-féle Lulu tehát ránk néz, mindannyiunkra, mint imádott Rilkéjének Archaikus Apolló-torzója.

(Mircea Cãrtãrescu: Lulu. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004. Fordította Lövétei Lázár László)