Nyílt levél a leleplezőhöz

Mindjárt az elején tegyem meg a vallomásomat: „jelentettem” és „kollaboráltam”. Nem önként tettem ugyan, és nem származott ebből semmi előnyöm, sőt védettségem sem, de mi tagadás, megtettem: „jelentettem” és aláírtam. Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy a suttogások után, halálom előtt, nyíltan kell beszélnem róla.

Az a sokféleképpen meghurcolt ember, aki én voltam két év börtön, közel egy év munkaszolgálat, házkutatás, behurcolások és becitálások után, akinek tizenéves lányát naponta vitte be, és éjfélkor hozta haza a Szekuritáté, az a testileg-lelkileg megalázott, megfélemlített ember bizony aláírt. Minden „bátorsága” – ha még egyáltalán volt – abban nyilvánult meg, hogy csak olyasmit írt alá, ami már köztudott volt, és aminek nem lehetett saját következménye az érintettre nézve. Ezért csak hálás lehetek – többek között – a korán elhunyt Könczei Ádám és a még élő, java erejében levő Kántor Lajos volt kollégáimnak, valamint azoknak, akikről még bizonyára kérdeztek, hogy esetükben nem kellett ágy alatt dugdosott fegyverekről, államfelforgató összeesküvésről, röpcédulákról beszámolnom, csak azt kellett aláírnom, ami tanúk előtt elhangzott, és amiről már amúgy is tudtak. Rólam is jelentettek, mint már kiderült, de ez semmivel több rosszat nem hozott rám, mint aminek amúgy is ki voltam téve. Noha „lepleztek le” rólam is jelentő személyeket, soha nem érdekelt, kik azok, hányan voltak, mit jelentettek, maguk is a meghurcoltak közé tartoztak-e, vagy sem.

De nem is a jelentés tartalma volt a célja ezeknek a módszereknek, nem kell különösebb intelligencia hozzá, hogy valaki megértse: a fő cél az egymás iránti bizalmatlanság, gyanakvás, sőt a megvetés felkeltése volt. Ezen a módszeren alapult a rendszer. Ez a módszer ismert a történelemben, de a román (és a többi) kommunista titkosszolgálat vitte tökélyre. Tisztelet a szerencsés kivételeknek: keresztül-kasul, finomabb-durvább nyomásra, ilyen-amolyan formában mindenkinek jelentenie kellett. Így biztosíthatom a leleplezőt, maradt még lelepleznivalója, sőt egész élete sem lenne elég ahhoz, hogy mindannyiukat leleplezze.

Ha lenne történészkutató, aki azoknak az időknek politikai poklát tanulmányozná, aki a Szekuritáté gyakorlatát és annak zseniális szennyességét akarná leleplezni, amely embereket hajszolt öngyilkosságba, amely emberek nemzedékeit nyomorította meg: hátralevő, megszámlált napjaimban rendelkezésére állnék.

Ami azonban a Szekuritáté sok százezres adattárából alkalomszerűen kiválasztott iratokat illeti: ezek az igénylőnek kéjes udvariassággal kiszolgáltatott, a már halott vagy az utolsó éveiket élő érintettek számára gyakorlatilag alig ellenőrizhető, a hajdani Szekuritáté céljait szolgáló „dokumentumok”. Aki ezeket önként és önkényesen használja fel és teszi közzé (miközben a rendszer megfizetett és kivételezett helyzetű végrehajtóinak becsületén nem esik folt) –, ehhez sem kell különösebb intelligencia, hogy megértse: ugyanazon rendszer eszméinek, sőt módszereinek a hordozója, mint amelynek „kiszolgálóiról” le akarja rántani a leplet. A Szekuritáté évtizedekkel megnyújtott kezévé válik, ennek eredeti céljait teljesíti ki: a közösségek, esetünkben főleg a magyar közösségek atomizálását, kompromittálását, a gyanú- és félelemkeltést, tekintélyrombolást, az emberek hiteltelenítését és bepiszkítását.

Veress Zoltán, Stockholm

Kapcsolódó cikkünk itt olvasható.