Népszámlálás: játék a számokkal

Mert lám, Románia lakosságának száma sem akkora, mint ahogy azt a 2011-es népszámlálás előzetes eredménye alapján tavaly megállapították. Akkor az ország lakosága 19 042 936 volt, most pedig 20 121 641 fő. Tény, hogy rövid időn belül 1,1 millió személlyel növekedett a lakosság száma. Mindez a román állam számára sem közömbös lélektani küszöbnek köszönhető, Románia ugyanis mindig adott a látszatra, különösen akkor, ha haszna is volt belőle. És csakis akkor. Mert nem mindegy, ha egy cipő vagy bármi más, ami eladandó, 200 vagy 199 lejbe kerül. Csupán csak egy lej a különbség, de máris kedveltebbé válik a másiknál. Románia esetében sem közömbös, hogy az ország a 20 vagy a 10 milliós nemzetek között szerepel. A 20 milliót az ENSZ szélesebb jogkörrel ruházza fel, az Európai Unió pedig jelentősebb pénzügyi járandósággal jutalmazza. Innen hát a hirtelen szaporulat.

Ha ez ilyen könnyen megy, akkor mint módszer szerepet játszhat abban a folyamatban is, amelyet a 907-es pozsonyi csata napjainkra is érvényes dekrétumában a német-római császár megfogalmazott: „ugros eliminandos esse\", azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak\". Persze ma már nem a magyarság halomra gyilkolásáról van szó, hanem eltüntetésének kifinomult gyakorlatáról. A sok eljárás közül csak a nemzetiségi arányok megváltoztatásának mikéntjére szeretnék röviden kitérni. Alapforrásként használtam fel Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikáját 1850 és 1992 között. A napjainkra vonatkozó népszámlálási adatokat a Wikipédiából kölcsönöztem. Ennek bemutatására három várost, a partiumi Nagyváradot, a közép-erdélyi Kolozsvárt és a székelyföldi Marosvásárhelyt választottam ki. Külön-külön hajdani fővárosai a Partiumnak, Erdélynek és a Székelyföldnek, a velük történtek pedig az egész mai Erdélyre is érvényesek.

Nem kimondottan szakszerű demográfiai elemzésre törekedtem, ezt a demográfusokra bízom. Csupán pár olyan dologra hívom fel a figyelmet, amelyek minden kétséget kizáróan arra utalnak, hogy az egymást követő népszámlálási adatok nemzetiségekre, de különösen a  magyarokra vonatkozó számadatai nem felelnek meg a valós helyzetnek, ugyanakkor a magyarok végleges eltűntetését szolgáló politikai elvárásnak voltak és vannak ma is alárendelve. Olyan, a románság otthonoságát és önbizalmát növelő lélektani küszöbök elérését fogalmazták meg, amelyek a fele-fele arány, majd a magyarság létszámának 20 százalékos, illetve az alá történő csökkentését  tűzte ki követendő célként.

A demográfiai kérdésekben jártas szakemberek a felsőbb utasításoknak megfelelően kozmetikázzák napjainkban is a népességi arányokat a szakmai igényeknek is „megfelelő változatban\". Legszembetűnőbb a helyzet a hatalomváltáskor (trianoni diktátum, bécsi döntés és a párizsi békekötés). Az impériumváltás időszakában tartott népszámláláskor (1920) hirtelen megnőtt, majd lecsökkent (1941) a románság és az egyéb nemzetiségű népesség aránya.

Kolozsváron például az 1920-ban tartott népszámláláson a tíz évvel korábbi 7562-ről 28 ezerre nőtt a románság száma, Nagyváradon pedig 2144-ről 18 896-ra az egyéb nemzetiségű lakosok száma. Ebből 17 880 zsidó volt, akik a román impérium alatt is magyaroknak tarották magukat. Így a magyarok száma 58 421-ről 40 744-re apadt a Partium fővárosában. Annyival élt kevesebb magyar Nagyváradon, mint amennyivel több lett a zsidó. 1941-ben aztán a magyarok száma ugrott meg és a románságé csökkent az 1910-es mutatókhoz képest.

Különben az eltelt közel 150 év alatt 1941-ben éri el arányaiban az abszolút többségi arányt a magyar népesség: Nagyváradon ez 91,86, Kolozsváron 86,52, Marosvásárhelyen pedig 94,44 százalékot tett ki. Ettől kezdődően az elmúlt 70 év alatt kezdetben lassú, később látványosan és igen gyors ütemben csökken a magyarság száma.

A Romániához történt másodszori visszacsatolás utáni évtizedekben erőltetett románosítás zajlott le, amely jól követhető népszámlálástól népszámlásásig. Óromániából tízezrével telepítettek ide román családokat, megbontva ilyenformán a természetes nemzetiségi arányokat. Ennek eredményeként a magyarság ma kisebbségi jogainak kiharcolására kényszerül saját szülőföldjén. 2012-ben Nagyvárad lakosságának 73,1, Kolozsvárénak 80,02, Marosvásárhelynek pedig 50,34 százaléka román, a magyarok aránya csupán 25, 16,04 és 46,73 százalék. Az adatok a fentről érkező „súgásoknak, kívánságoknak\" megfelelően megkapták végső mennyiségi számsoraikat, amelyek az idők végeztéig hirdetik majd a román faj sikeres térhódítását Erdély-szerte.

Hogy csak néhány bizonyítékot soroljak  fel, kezdem a marosvásárhelyi számsorokkal (nem a nyelvemlékről van szó!), ahol 1990 elején számokban rögzítette a pártbizottság, hány román telepest kell még betelepíteni, hogy a lakosság aránya meghaladhassa a magyarokét. Vagy  Gheorghe Funar rosszhírű polgármester örömkitöréses pezsgőzését 2002-ben, amikor a kolozsvári magyarok száma a kritikus 20 százalék alá süllyedt, vagy Marosvásárhely „román többségű várossá\" (mindössze 5000 fővel maradt el a románság mögött) minősítése, amelyet traumaként éltek meg a magyarok. Az én feltételezésem szerint a magyarság még ma is 20 százalék fölött van Kolozsváron, Marosvásárhely pedig még ma is magyar többégű város.

A nagy mű adatkikerekítéssel és betelepítéssel megvalósult. A sok emberből összeverődött amorf  tömeg – többségbe kerülve – úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegbe szerveződött székelység képes felvenni olyanformán, ha megtartja lakhelyének többségi arányát, sőt növeli is azt, és ragaszkodik a nyelvéhez. A régiósítás a Székelyföld szétverését és a román többségi arány elérését tűzte ki célul. Ha ez sikerült a városok esetében, a Székelyföld esetében újabb és újabb módszerek bevetésével kívánnak  érvényt szerezni akaratuknak. Ha nem akarunk a három város sorsára jutni, ha azt akarjuk, hogy nekünk is jusson egy hely Romániában, ahol jól érezzük magunkat, akkor napjainkban semmi sem fontosabb a Székelyföld megtartásánál. Ez lesz az utolsó nyelvi csata Erdélyben, amit nem szabad  elveszíteni.

Beder Tibor