Műhelymunka színházon kívül és belül

– A különböző fesztiváloktól, illetve az előre leszerződött bérletcserés előadásoktól eltekintve, mondhatni, ritkán látják egymás előadásait a különböző városokban játszó színészek. Nem egyszer hallottam már panaszt a régebben intézményszerűen zajló turnék hiányáról – szinte minden alkalommal „a mindenható pénz” hiányát említve okként. Ehhez a többé-kevésbé elfogadott helyzethez képest Némethy Zsuzsát körülbelül fél esztendőn belül kétszer is láthatta a nagyváradi közönség – mind a kétszer a Borostyán Produkció égisze alatt megszervezett előadásban. Ez afféle magánszínházi kezdeményezés volna?

– Nem, semmiképpen sem magánszínház, csak hasonlít hozzá, inkább úgy mondanám, hogy egy színházon kívüli „álom” megvalósulása. Testvéremnek, Némethy Norbertnek a produkciós irodája a Borostyán, az első lépésünket felkarolta a szatmári Harag György Társulat, és így szerepeltünk a szatmári Sorompók nélkül fesztiválon, de utána szabad kezet kaptunk. Ez az első előadás volt a Jászai Mari és Fedák Sári naplóbejegyzéseiből és leveleiből összeállított kétszereplős játék, melyben én Fedák Sári bőrébe igyekeztem bújni, a második bemutatónk pedig Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabja Csíki Zsolt rendezésében.

Némethy Zsuzsa
1978. február 20-án született Nagykárolyban, Kolozsváron érettségizett a Református Kollégiumban 1996-ban, 2000-ben végzi el – ugyancsak Kolozsváron – a színművészeti egyetemet, amiután egy évadot Nagyváradon, négyet Budapesten tölt. 2005-től a szatmári színház tagja, az idei évadra ugyan nem írt alá szerződést, de egy év után vissza szándékozik térni a színpadra.

Szívesen beszélek róla bővebben is, mert az újdonságától eltekintve az eddigi szerepeim közül ez áll a legközelebb hozzám. Azt is ki merem mondani, hogy „bevonzottam” ezt a szerepet. Körülbelül nyolc éve láttam először a darabot, aztán többször elolvastam, és folyamatosan megvolt bennem az, hogy el akarom játszani. Egészen sorsszerűnek mondható, hogy a vágyam mostanra teljesült, amikor éppen annyi idős vagyok, mint a főszereplő Liselotte: harmincöt éves. Minden szava aktuális a darabnak, mivel olyan helyzetet mutat be, ami ha általánosnak nem is, de nagyon gyakorinak mondható: a szingli harmincöt éves nőnek a maga- és társkeresése, de nem alapos, megfontolt kutatással, hanem pánikszerű kapkodással, átgondolatlan rámenősséggel, el egészen a pillanatnyi felindulásból elkövetett emberölésig. Egy sor férfi kerül a közelébe különböző körülmények között, Liselotte pedig mindegyiket potenciális társnak akarja tudni. Vannak olyan mondataim a szövegben, amiket civil beszélgetésben akár én magam is nyugodtan mondhattam volna.

Vagyis nagyon testre szabott számomra a szerep, ennek ellenére az igazi bravúrt a partnerem, Kányádi Szilárd hajtja végre, ő játssza el ugyanis egyedül a férfiszerepeket. Pár pillanat alatt kell váltania egyik karakterből a másikba, ami nem egyszerű sem fizikailag, sem lelkileg. Már a Jászai–Fedák-műsor is, de különösen ez a darab jelenti számomra az igazi műhelymunkát, amit nemcsak nagyon hasznosnak, de egyenesen elengedhetetlennek tartok egy színész számára. A műhelymunka varázsa éppen az, hogy nem negyvenen, hanem ketten vagy hárman vannak csak a színen, sokkal intimebb a játék lehetősége, sokkal többet megmutathat magából a színész, ugyanakkor sokkal nehezebb megtalálni az egyensúlyt.

A közönséggel való kapcsolat is egészen másként alakul egy nagyszínpadi és egy Liselottéhoz hasonló produkció során: ezt a darabot tulajdonképpen a közönség között, a közönségtől körülvéve játsszuk, s bár nem terveztük eleve interaktívnak, de már az eddigi előadások során is előfordult, hogy beszóltak: ez velem is ugyanígy történt, ismerem ezt a helyzetet, de előfordult az is, hogy az egyik férfikarakter szavajárását, a hoppát mondták előre – egyszóval az ilyen kiszámíthatatlan interaktivitások csak fokozzák az előadás alatti adrenalinszintünket, ami aztán a produkció javára válik – jobb esetben.

– Az intimebb műhelymunka kedvelése a nagyszínpadi, sokszereplős nyüzsgéssel szemben végső soron alkati kérdés, de a hivatásos színész mégsem engedheti meg azt a luxust, hogy csak egyedül vagy legföljebb másod-, harmadmagával legyen a színen. Némethy Zsuzsának voltak-e emlékezetes nagyszínpadi szerepei?

– Voltak, hogyne, éppen Váradon, az első évadom első szerepe, a Kun László királyról szóló Tűz és kereszt című darabban főszerepet kaptam, Medgyesfalvy Sándorral játszhattam együtt – Isten nyugtassa! –, de a szívem csücske mégis Szatmáron a Keresztes Attila rendezte Csehov Három nővér előadás volt.

Egyébként eleinte kifejezetten a drámai, csehovi típusú karakterek mellett tettem le a garast, később a vígjátéki szerepeket is megszerettem, de eddig se naíva, se primadonna még nem voltam – és valószínűleg nem is leszek, hiszen egyik sem az én szerepköröm. Ennek ellenére újfent ismételem magam: sokkal közelebb állnak hozzám a kamaradarabok vagy épp az egyéni műsorok. A főiskolán sok mindent ki kellett próbálnunk, nekem végül a vizsgaelőadásom is egyéni műsor lett, a Hervay Gizella verseiből összeállított Magány. Dédelgetett tervem, hogy ha visszatérek, akkor a női lélek sokszínűségét felmutató műsorral jelentkeznék, egy kedves kolléganőm és barátnőm partnereként, mindenekelőtt Hervay és Nemes Nagy Ágnes, de mindenképpen női költők szövegeire támaszkodva. De mondom, ez csak terv.

– Beszélne egy kicsit erről az alá nem írt szerződésről, az egyéves kihagyásról?

– Részletekbe nem szívesen bocsátkoznék, de azt ki szeretném hangsúlyozni, hogy nem csalódtam sem a szakmában, sem a szatmári színházban, olyannyira nem, hogy visszavárnak. És nekem is határozott tervem a színpadi visszatérés. Maradjunk anynyiban, hogy ez egy afféle meseszerű próba-szerencse lesz.

– Jó, ebben maradunk, annál is inkább, mert a beszélgetésünkkel belecsaptunk a pályája közepébe, ahelyett, hogy az első lépéseket feltérképeztük volna. Úgyhogy térjünk vissza: mikor és miért döntött a színészmesterség mellett?

– Hat- vagy hétéves lehettem, amikor elhatároztam, mégpedig egy tévében látott színielőadás hatására. Tévézés közben ki is mondtam, hogy én is ezt akarom majd csinálni, színpadon szerepelni. Érdekes, hogy nem emlékszem, milyen darabnak volt rám ekkora hatása, csak azt tudom, hogy vígjáték volt.

Aztán az iskolában elkezdődtek a szavalások: az irodalmat nagyon szerettem, sokat szavaltam sikeresen, de pontosan már nem tudnám felsorolni, hogy milyen verseket mondtam. Arra emlékszem, hogy a legnagyobb sikerem Reményik Sándor Pilátus című költeményével volt, amit sokáig újra és újra elmondtam. De nagyon szeretem Szilágyi Domokos, Dsida Jenő verseit, általában az erdélyi költőket. Nem mondom azt, hogy csak az erdélyi irodal-mat szeretem, hiszen már említettem a „féltett” tervem kapcsán Nemes Nagy Ágnest, akinek ugyan tanára volt Áprily Lajos, a fia pedig, Jékely Zoltán jó barátja, de például a másik nagy kedvencemnek, Pilinszky Jánosnak még ilyenfajta erdélyi kötődésére sem bukkantam.

– Az önálló műsor „álmáról” már szóltunk, szerepálma van-e Némethy Zsuzsának?
– Még a szót sem szeretem, valahogy nagyon idegen tőlem. Inkább úgy mondanám, hogy néha megkívánok egy-egy szerepet, de igazából mindet nagyon szerettem, legyen az kicsi vagy nagy, hiszen mindegyik egytől egyig feladat. Szeretem Csehovot, Moliere-t és a legmerészebbnek tartott-mondott kortárs művektől sem idegenkedem. Legfontosabb, hogy jó legyen a hangulat, a csapat, és hasznos a próbafolyamat, a munkától sosem rettenek vissza.