Moldvai katolikusok: a Vatikán és a Szekuritáté között

A történet három szakasza
A moldvai katolicizmust három olyan, jól elkülönülő szakaszban lehet vizsgálni, amelyek befolyásolták a katolikus egyháznak a hivatalos vezetéshez, illetve a hívekhez fűződő viszonyát.
Az első nehéz időszak a Vatikán moldvai missziójának kezdeteitől az 1848-as forradalomig tart. Erre a viharosként jellemezhető időszakra a különböző társfelekezeti kongregációk (obszervánsok és konventuálisok) belső harca nyomta rá bélyegét az ortodox egyház kinyilvánított ellenségességének hátterén. A missziós munkát az is nehezítette, hogy a fejedelmek sűrűn váltották egymást a török és más birodalmak ellenőrzése alatt álló Moldva trónján.
A második szakasz az 1848 utáni évtizedben kezdődik, és a kommunisták hatalomra kerüléséig tart. Ezt az időszakot a minorita rend uralma jellemzi a moldvai misszió történetében. A katolikus egyház státusának elismerése érdekében engedményeket tett a nacionalizmus ideológiájának. A közel egy évszázados szakasz, amelyen a román függetlenségi háború és a két világégés is nyomot hagyott, ultranacionalizmusba torkollott, gyakran szervilizmussal karöltve. Ennek egyetlen nagy vesztese a csángó közösség volt.
A csángó és katolikus közé gyakran egyenlőségjelet tesznek, akarva vagy akaratlanul. Tudni kell azonban, hogy a moldvai katolikus híveknek csak egy részét alkotják a csángók. Akik ezt összemossák, tulajdonképpen szándékosan próbálnak leplezni egy történelmi igazságot, hogy elfedjék a csángók beolvasztására irányuló összehangolt akciót.
Fontos párhuzamot vonni egy másik, hasonló helyzetben levő közösséggel. Több mint kétszáz évvel ezelőtt a jelenlegi Románia területén megtelepedett egy vallási közösség, amely elszakadt az orosz ortodoxiától. A történelem során az ortodox egyházból senki nem merte behálózni és asszimilálni a lipovánokat – róluk van szó –, pedig az ortodox egyházban a nacionalizmus a négy evangéliumra alapul. Az egykor 15–20 ezer lelkes menekültcsoport létszáma jelenleg közel ötvenezer, kizárólag természetes szaporulat eredményeként.
A katolikus csángók viszont, akik egy régi magyar dialektust beszélnek, a 19. század elején mintegy 18 ezren voltak az akkoriban Moldvában számon tartott 32–33 ezer katolikus között. Ezt a közösséget, a csángók és románok mellett kis számban lengyel, cseh, olasz, orosz és német katolikusok is alkották.
A moldvai katolikus közösséget ma több mint negyedmillió hívő alkotja. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint csak 1500 csángó közülük. Ennek ellenére a katolikus egyház közleményei azt hirdetik, hogy Moldvában 250 ezer katolikus él – kizárólag románok.
Félretéve a természetes szaporulat és a demográfiai mozgások kérdését, a csángók aszszimilációját, elrománosítását célzó akciónak vagyunk tanúi.
A moldvai katolikusok története második szakaszának jellemzője a főként ortodox egyházzal folytatott állandó harc a romániai felekezetek sorában elfoglalt második hely megszilárdításáért. Ez a harc nem mindig ortodox (vagy katolikus) eszközökkel folyt. Az 1918-as egyesülésig a stratégia egymás kölcsönös vatikáni és hatósági feljelentésén alapult. Ezt követően és különösen a Konkordátum 1929-es aláírása után a katolikus egyház betagolódott a két világháború közti időszak ultranacionalista áramlatába – ezt bizonyítja egy sor dokumentum, de a Presa Bunã kiadó kiadványai is (1928).
A harmadik szakasz az asszimiláció, a magyar nyelven beszélő elem semlegesítésének folyamata, ennek kezdete egybeesik a kommunizmus romániai uralmának kezdetével. Tíz-tizenkét év után, miközben a rendszer üldözte a vallási felekezeteket, valamelyest javult a kommunista államvezetéssel való viszony. Igaz, hogy az ortodox egyház kiváltságos helyzetben volt, csak azokat a papokat börtönözték be, akik a legionárius mozgalommal vagy a történelmi pártokkal szimpatizáltak.
A harmadik időszakról szóló dokumentumok szerint a katolikus egyház helyzetét három tényező befolyásolta: a Vatikán, a romániai, illetve a moldovai katolikus klérus, valamint a Szekuritátéra támaszkodó kommunista hatalom.
A második világháború után Kelet-Európában kialakult helyzet vonatkozásában a Vatikán közvetlenül ütközött a kommunista ideológiával, amelynek doktrínájával határozottan, érvekkel szállt szembe, még a Szovjetunió létrejötte óta. Romániában a Konkordátum bukaresti részről történő egyoldalú viszszamondása, a görög katolikus egyház törvényen kívül helyezése, több száz katolikus pap elítélése nyomán a Vatikán veszélyben látta térségbeli érdekeit. A kapcsolatok fenntartása érdekében a Vatikán kompromisszumok elfogadására kényszerült, és engedményeket tett a Romániának és a szovjet tömb többi országainak. Mindez persze a Szovjet Kommunista Párt 20. kongresszusát követő ideológiai lazítás (desztalinizáció) időszakában történt.
A Konkordátum érvénytelenítése után a romániai katolikus egyház vezetésében pánikhangulat alakult ki a minden egyházban ellenséges ügynököket látó ateista és KGB-s politikai rendszer fenyegetése nyomán. Másik fenyegetés az ortodox egyház részéről jött, amelyet zavart a „katolikus enklávé”. Miután birtokba vett több mint nyolcszáz görög katolikus templomot, a román ortodox egyház doktrínájában újra feléledt a katolikusok elleni nyílt harc – immár a hatóságok támogatásával. A kommunista állam veszélyforrásnak tekintette az egyházat, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, illetve a Szekuritáté segítségével próbálta uralni a helyzetet. Míg az egyházak jogállásáról és a kultuszügyi főosztály hivatalos tevékenységéről szóló jogszabályok ismertek, az aprólékos megfigyelések titokban zajlottak. Hogy megszerezze a hatóságok igényelte információkat, a Szekuritáté a klérus egészét, de a hívek közösségét is megfigyelés alatt tartotta. Az állambiztonság szemmel tartotta az egyház teljes tevékenységét, a vallási ceremóniáktól a Vatikánnal fenntartott kapcsolatokig.

Besúgók a klérusban
Az eredményes munka érdekében a Szekuritáté a klérus soraiban beszervezett informátorokból álló aktív és nagy létszámú hálózattal dolgozott. A Szekuritáté irattárának dokumentumai szerint minden negyedik papot (kultuszkiszolgálót, ahogy a biztonsági szolgálat meghatározta) „forrásként” vagy „minősített informátorként” szerveztek be. Ez a rendszer mind az ortodox, mind pedig a katolikus klérus esetében működött, attól függetlenül, hogy erdélyi magyar vagy román papokról volt-e szó.
Eleinte a bebörtönzött papokat szervezték be, nyomásgyakorlással vagy ígéretekkel nagyszámú nyilatkozatot sikerült begyűjteni a szabadulás utáni együttműködésről. 1964 után az együttműködési nyilatkozatokat önkéntes alapon íratták alá, ezek nagy része előjogok (külföldi utak, jobb parókia vagy tisztség, személyes vagy a parókiának kedvező anyagi előnyök) ígérete ellenében született. A teljes igazsághoz tartozik, hogy a KGB mintájára felépített és kiképzett Szekuritáté nyomást gyakorolt ugyan a klérusra, de a papok közül is sokan – emberek lévén – leszakították a tiltott gyümölcsöt.
Nincs szándékomban vadászatot indítani az informátorok ellen. Sikerült azonosítanom közel nyolcvan százalékuk valódi identitását, személyes adataikkal, felszentelésük évével együtt, magyarokat és románokat egyaránt. Nem vagyok ítélőbíró, tetteikért maguknak kell elszámolniuk. A jelenség kutatása a fontos, amely a moldvai csángók eltűnéséhez vezetett. Merthogy itt eltűnésről van szó. Ezért pedig a moldvai katolikus egyház a hibás, amely az utóbbi százötven évben a csángó közösséget is pasztorálta. Történt mindez a Vatikán hallgatólagos beleegyezésével, a rosszul értelmezett nacionalizmus háttérül szolgált 20. század utolsó szakaszában, a hivatalos vezetés és a Szekuritáté aktív részvételével.

Akcióban a Szekuritáté
A moldvai katolikus egyháznak a csángók eredetéről szóló referenciamunkái – köztük Iosif M. Pal és Dumitru Mãrtinaº művei – könnyedén megcáfolhatók. Mi több, adatok tanúskodnak arról, hogy Mãrtinaº munkája (Originea ceangãilor din Moldova, Editura ªtiinþificã ºi Enciclopedicã, Bucureºti, 1985) a Szekuritáté 0544-es katonai alakulatának és a félretájékoztatással foglalkozó D osztályának műve, nyilván néhány egyházi vezető hozzájárulásával.
Az egyik „forrás” jelentésében arról számol be, hogy Petru Gherghel iaºi-i püspök Mãrtinaº könyvének egyik kiadóját ezredesnek titulálta. Azt hiszem, ez önmagáért beszél. A Szekuritáté beavatkozott a hazai helyzetbe (a Tatros és Szeret fedőnevű műveletek révén), de külföldön is dolgozott: téves információkkal félrevezette a Nyugatot, illetve a Vatikánt, ahol például a Montázs fedőnevű akcióban részt vett a Szekuritáté valamennyi részlege, a kultuszügyi főosztály, valamint tizenöt magas rangú egyházi forrás is.
Harminc éven keresztül jelentett rendszeresen Bogdan, Ovidiu, Lucian, Puiu, Dinescu, Deleanu, Claudiu, Lespezeanu és további kétszáz forrás, ahányszor olyan esemény történt, amely sürgős beszámolót kívánt. Ha egy forrás – például Costel – esetében a dokumentumokban nem szerepelt a valódi személyazonosság, elegendő volt megnéznem egy jelentésben, hogy a forrás X pappal együtt ekkor és ekkor Y papnál járt látogatóban. Így könnyedén kideríthettem, kicsoda Costel.
Ugyanakkor volt egy kétes és titokzatos szereplő, aki gyakran feltűnt a Vatikán, a romániai katolikus klérus, illetve a Szekuritáté kultuszügyi főosztálya háromszögében: az ultranacionalista Iosif Constantin Drãgan. Közvetítőként való feltűnése a hetvenes években szorosan kapcsolódik a Szekuritáté katolikus kérdéskört érintő műveleteinek felerősödéséhez.
A Szekuritáté dokumentumai a következőket bizonyítják:
1. Hogy megmentse a romániai katolikus enklávét, a Vatikán lemond a görög katolikus egyházról, valamint a moldvai csángókról, a magyar nyelvű mise iránti igényükkel együtt;
2. A kommunista hatalom a Szekuritáté támogatásával, különösen 1976 után, az új nacionalista-kommunista irányt követve elfojtja a csángók valamennyi kérését, és megtagadja a Vatikánnal folytatandó tárgyalásokat a görög katolikus egyház hivatalossá tételéről;
3. A bukaresti és a moldvai érsekség folytatja a csángók asszimilálását, akárcsak a kommunizmus előtt – az egyetlen újdonság, hogy a klérus jelentős része együttműködik a Szekuritátéval. Sokan közülük ma is aktívak.
Ez a felfogás, sajnos, 1989 után is érvényben maradt. Annak ellenére, hogy elkészült az 2001/1521-es ajánlás, Tytti Maria Isohookana-Asunmaa finn európai parlamenti képviselő abszolút semleges jelentése, amelyben utal a csángók helyzetére, és amelyet 2001. május 4-én mutatott be 9078-as iktatószámmal.
(A szerző budapesti történész.) Varga Andrea