2011. április 01., 10:532011. április 01., 10:53
Ez alkalommal képviseltetik magukat azok, akik az anyagiakat előteremtették: a román és a magyar kormány, illetve a kolozsvári polgármesteri hivatal. (Hogy pontosan ki mennyivel járult hozzá a beavatkozáshoz, nem tudjuk: úgy hírlik, a két kormány fele-fele arányban vállalt részt a költségekből, a polgármesteri hivatal a tervezési költségeket állta.) És természetesen meghívottjaik: politikusok, kulturális életünk személyiségei. Jelen lesznek bizonyára azok is, akik megvalósították a helyreállítást: képzőművészek (Kolozsi Tibor szobrász-restaurátor, a munkálatok koordinátora, aki a tervek képzőművészeti részét készítette és a bronzrestaurálást vezette, Nagy Benjámin szobrász-restaurátor, a kőhelyreállítás irányítója és munkatársaik), építészek, építőmérnökök, más szakemberek (Claudiu Cioncan, a fővállalkozó helyi kirendeltségének a vezetője, a kivitelezési szerződés főfelelőse, jómagam, akinek irányításával a tervek nem képzőművészeti része állt össze és számos munkatársam). Ott lesznek valószínűleg azok a magyarországi szakemberek is, akik besegítettek a beavatkozás elméleti és gyakorlati megvalósításába (dr. Mezős Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal volt elnöke, Séd Gábor és Osgyányi Vilmos szobrász-restaurátorok és munkatársaik). Megjelennek valószínűleg a szoborcsoport-tulajdonos képviselői, azok, akik a helyreállítás alatt a tulajdonosi teendőket végezték (Ovidiu Oprea építőipari szakellenőr). Talán eljönnek – ha voltak – a képzőművészeti szakellenőrök is, bár velük nem volt szerencsénk még találkozni. Eljön – minden bizonnyal – sok száz érdeklődő, képviselve azokat, akik számára fontos mindaz, amit Fadrusz János csodálatos alkotása, a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport, illetve annak restaurálása jelent, akik ünnepelni akarnak az elmúlt 90 esztendő mindenképpen rendhagyó eseményén.
A sajtó, a különböző médiák révén a nagyközönség országszerte nyomon követhette a tervezési, előkészítési és a helyreállítási munkálatok egyes részleteit, a körülöttük zajló, olykor csatározásig menő vitákat, nem szeretnék ezekre ismételten kitérni, magam is többször megszólaltam ez ügyben. Inkább anélkül, hogy ünneprontó lennék, a tanulságok fényében szeretnék néhány következtetést levonni a jövendőre, az elkövetkezendő hasonló felújításokra nézve, arra vonatkozóan, milyenek is lehetnének (azaz kellene, hogy legyenek) azok a feltételek, melyek egy szoborcsoport minőségi helyreállításához (talapzatát illetően rekonstrukciójához) megkívántatnak, ha majd egyszer a mi tájaink is kikerülnek a balkáni vonzáskörből.
Ilyen vonatkozásban mindenekelőtt azt kell elérnünk, hogy:
1. A társadalomnak igénye legyen a minőségre! (Hogy ilyen irányba halad-e a világ, ki-ki maga állapítsa meg.) De akkor érnénk célt, ha mindennap jobb minőséget produkálnánk, mint az előző napon.
2. A társadalom teremtse meg a körülményeket a minőségi munka megvalósíthatóságára: törvénykezés, előírások, rendelkezések szavatolják a minőséget. Szükséges például rendelkezés arra vonatkozóan, hogyan kell, hogyan szabad a közpénzt elkölteni közbeszerzési eljárással köztéri képzőművészeti alkotások esetében. Egy mindenre vonatkozó közbeszerzési törvénnyel – ami jelenleg nálunk létezik az csak általános elveket rögzít – a jellegükben különböző szolgáltatásokra a jövőben „testreszabott” rendelkezéseket kellene megfogalmazni. Mert amíg ez hiányzik, a minőségi munka elvárhatatlan.
3. Az általános elveken belül, melyek előírják a műszaki, az anyagi, illetve a határidőre vonatkozó igényeket, legyen a minőség a domináns: a képzőművészeti, a műszaki minőségi feltételek legyenek elsődlegesek az anyagi, illetve határidős feltételekkel szemben (a köztéri műalkotások esetében is!): csak egyenlő minőséget szavatoló ajánlatok között számítson az olcsóság vagy a határidő rövidsége. A jelenlegi, minimálisan 55 százalékos jutányosságot kilátásba helyező rendelkezés határozottan a minőség rovására ítél (ha pedig azt is figyelembe veszszük, hogy a köztisztviselők jelentős része – csak hogy szabaduljon a felelősség alól – úgy írja ki a feltételeket, hogy azok a minőséget egyáltalán nem pontozzák, csak az olcsóságot, illetve a rövid határidőt, világos a jelenlegi törvénykezés lehetetlen volta). Ha egy köztéri szobor restaurálásakor (is) a versenytárgyalást kiíró hatóság csak az olcsóságot, illetve a határidő rövidségét pontozza, szükségszerűen a minőség ellen vét!
4. Fontos, hogy a versenytárgyalásra csak azok jelentkezhessenek, akiknek hasonló munkákban szerzett tapasztalata van: szomorú elnézni a sok – gyakran visszafordíthatatlan – kárt, amit a tapasztalatlanság okoz ilyenkor. Persze a versenytárgyalást kiírók nem elég körültekintőek, és hagynak kiskapukat, utólag is be lehet „kényszeríteni” tapasztalattal rendelkező szakembereket a nyertes csapatba (amint az szerencsénkre esetünkben is történt).
5. A referenciamunkák minőségének megállapítását az elbírálóbizottság bízza szakemberekre: a referenciamunkák minőségének rangsorolása legyen az egyik alapvető elbírálási szempont.
6. Az elbírálóbizottság ne legyen korrupt, a tisztességes döntéshozatal körülményeit menet közben ellenőrizni kellene. A korrupció gyakran nemcsak anyagi juttatásokat feltételez: ki kellene zárni más – oda nem illő – feltételt is, mint például a politikai vagy etnikai hovatartozást: nagy baj az, ha a hozzáértés rovására pártos (esetleg érdekvédelmi) érdekek dominálnak.
7. Az érvényben levő törvényes keretet be kell tartatni: ilyen vonatkozásban egy létező műtárgynál kötelező a kutatásokat elvégeztetni, csak a fennálló, valóságos körülmények alapos ismerete vezethet minőségi teljesítményhez: az a kiírási feltétel, amely eltekint a mindenre kiterjedő, alapos kutatástól, csak véletlenszerűen vezethet eredményre. Ilyenkor hamar kiderül, hogy „olcsó húsnak híg a leve”, és rendszerint úszik a határidő is.
8. A versenykiírást elbírálók támaszkodjanak a szakértők véleményére: ha a szakértők – például – azt mondják, hogy 800 ezer euróba kerül a munka, ne lehessen 350 ezer eurós árajánlattal nyerni (akkor sem, ha így nyilatkozni lehet, mire költjük a megspórolt pénzt). Ilyenkor legalábbis gyanút kellene fogni, hogy az árajánlatot tevő csak a minőség feláldozásával tarthatja be ígéretét (különösen akkor, ha utólag bebizonyosodik az elvégzett munka után, hogy valóban 800 ezer euróba került a restaurálás). Vagy ha a szakemberek azt mondják, minimálisan 15 hónap a restaurálási idő (amibe nem számítódik be az a három hónap, ami alatt a vezető koordinátor képzőművészt a tartószerkezet-szakértő beerőlteti a restauráló csapatba – és közben áll a munka), akkor ne kötelezzék a szerződéskötéskor az egyéves határidőt (különösen, ha itt is bebizonyosodott: 16 hónap alatt végezték el a munkálatokat, úgy, hogy elkapkodták a végét). Persze a szakemberekre kellene hallgatni akkor is, ha határidő tarthatóságát ítéli meg az elbírálóbizottság: ne lehessen lehetetlen határidőkkel versenytárgyalást nyerni.
9. A minőség ellenőrzése kötelező feladat a restaurálás közben is: csak elvétve lesz minőségi eredmény, ha azt nem ellenőrzi a munkaadó menet közben. Oda kellene hatni, hogy a köztéri szobrok esetében is lehetetlen legyen a minőségellenőrzést elmulasztani, ne lehessen helyreállítási munkát végezni, ha azt menet közben hozzáértő szakemberek nem ellenőrzik. Mert így minden felelősség – időben és térben – a képzőművészeti tartozékok minőség-ellenőrzését elmulasztó nyakába szakad. (Erről a kérdéskörről még sokat és sokan fognak vitatkozni az eljövendőkben!)
10. Az ideális az, ha az elkészült rekonstrukció hű mása az eredetinek: a köztéri szobortalapzatot, ha rekonstruálják, rendesen fel kellene méretni, úgy, hogy a felmérést használni lehessen a rekonstrukcióban. Különben az új talapzat csak nagyjából hasonlít a régihez.
11. Nem ártott volna, ha a kivitelezőket hagyták volna nyugodtan dolgozni, nem riogatva őket a rájuk erőltetett, tarthatatlan határidők és kivitelezési költségek túllépésének következményeivel. Lehet, hogy egyszer majd a sok szamárságot kiötlő és a szerződésbe beerőltető választottaknak is számot kell adni viselt dolgaikról?
A restaurálás elkészült, nem kell már attól tartani, hogy a talapzat öszszedől, a bronzalakok pedig összetörnek: Mátyás és vezérei továbbra is állnak Kolozsvár főterén, mindnyájunk örömére és büszkeségére.
Köszöntsük mindazokat, akik ezt lehetővé tették!
Szabó Bálint
A szerző kolozsvári építőmérnök, a Transsylvania Trust Alapítvány elnöke
szóljon hozzá!