Mi marad február és március között?

Heába, ez már szokássá vált, s a könyvnek íze, szaga, tapintása van. Is. Puha borító, kívül krémfehér, belül koromfekete. Aztán a cím, Ellenanyag, felül, a szerző, Prágai Tamás (képünkön), alul. De oly furmányosan szerkesztve, hogy akár ez is képzelhető: az Ellenanyag írt egy Prágai Tamás című könyvet. Stílusos stiláris fogás, egyrészt már a nulladik oldalon helyzetbe hozza az ideálisnak sosem nevezhető olvasót, másrészt jelzi, hogy a bravúr sikerült, a költő megmenekült a posztszkripta szerzőhaláltól. Mindjárt az elején bravó tehát.
Prágai Tamás, az immáron (számomra bár) könyvvé (is) vált szerző szépirodalmi munkásságáról annyit tudok, hogy megjelent egy regénye, Inka utazás címmel, aztán hallottam az Ellenőrök a hatoson című novelláskötetéről. A Sötétvilágos című verseskönyv járt is a kezemben, olvastam is, és van is benne valahol egy sor, amire, gondolom, többen emlékeznek, Prágai-olvasók. Hogyaszongya: „Szóról szóra élvezz”. Eltekintve a mondatban (nem is) rejtőzködő kétértelműségről, kétkötetnyi Prágai (ami úgy viszonyul az eddigi életműegészhez, mint mondjuk a kiló sonkához a húsz deka) ismeretében úgy gondolom, hogy ez a sor valamiféleképpen jellemző Prágai Tamás írásművészetére vagy legalábbis a lírájára. Íme, néhány szókapcsolat az Ellenanyag könyvből: porcelán hóesés, tollseprű ujjak, madárrajpernye, lóbőrnehéz álmok. Folytathatnám, persze ha ez lenne a cél, mert van miből szemelgetni. De mindezzel csak illusztrálni igyekeztem a korábbi könyvből átemelt Igét. A szerző szemmel jól láthatólag minden szavát kiélvezi, az igekötőktől a bemásolt művészi képekig. Javítom is magam rögvest: minden szavát úgy fontolja meg, hogy a szöveg (s így jómaga is) szóról szóra élvezhetővé váljék. Sutba dobva az irodalmi nyalavi nyelvet – egyrészt, mert nem az enyém, másrészt, mert beszélik azt csiszolt elméjű irodalomészek elegen –, az Ellenanyag könyv anyaga szóról szóra élvezhető, mert szóról szóra ilyen célzattal készült. Nem kell hozzá előtanulmány, ezeregy kiskönyvtár, de még magasröpt sem. Tessék: „Sötét torony félrebillent főtér / kalap a félrecsúszott képen / hosszú férfiak holdfénynél fehéren / sorba állnak az olcsóbb sörér’” (Szabadka). És az olvasó, bárha nem ideális, mit tehet egyebet. Élvez. Vagy: „... Kikelnek a járó- / kelők ezalatt, mert ezeké már / a megkésett idő, a csoszogás, / a kapkodás, és az a sors, hogy / mint egy vállfát, a sínen / görgő közlekedés szek- / rényébe egyenként mind beakasszák” (Korai alakok). Nem kell ide szamárvezető. A szavak úgy bújnak ki magukból, ahogy visszatükröződnek tőszomszédaikban. Más kérdés, hogy miféle élvezet ez, mot-ról mot-ra. Vagyis, hogy mi az élvezet motra. Mert a könyvben sorjázó 32 vers nem valamiféle örömmel túlcsordig telő élvezethordozó. Az ebben a könyvben pulzáló Prágai-világ morzsolódik, pereg, mállik, kenődik elfele, mint éjféli síráskor az operasmink. „oldás és mindegyre kibomló kötés” ez az élet- és lélektér. Az olvasónak tehát nincs alkalma boldogan tapsikolni, az élvezettől persze. Akkor, teheti fel a kérdést némi joggal bárki, mi a fenétől élvezzek?! Nos, nyájas olvasó, ha a közhely kellékkardja kell válaszképpen, akkor azt mondhatom, a pusztulás képeit is lehet élvezni. Ha pedig éleslövészettel kívánod a választ, akkor tessék: „Ez most egy üres hónap, valahol február és március / között, / valahogy kizökken / valami mindig, elhagy ...” (Üres hónap). A könyvbe bújt szerző megtalálta magának azt a még átélhető közt (ami számunkra, jedermannok számára, a másodperc töredékénél is kevesebb, már ha rajtunk múlik – és tessék, Prágai számára mindjárt egy egész hónap, gondoljon bele, akinek van mersze), ahonnan távlata nyílik erre a már korántsem csak a széleinél foszladozó univerzumra. A lehető leghétköznapibb szituáció is a viszszájára fordul a Prágai-tollhegyen, és a lehetetlennek hitt bravúr megtörténik, oldalról oldalra: a teve átbújik a tű likán. Stílus kérdése az egész, jegyezhetné meg flegmagyanúsan az örök Tamás. Hát persze hogy, teszem hozzá rögtön. Mert a stílus a kulcsa. Stílusosan omlasztja le, bontja elemeire élet- és lélekterét a szerző. Az üres hónap pedig lassan, szóról szóra megtelik a bomlás termékeivel. Ami azonban, figyelem, az imént már jelzett távlatból új élettérré áll össze. És tessék, ez máris élvezhető. Persze feltevődik a következő jogos kérdés: mi marad abból a másikból, ami az olvasói szem előtt szakadozik széjjel. Íme: „Csak a vers marad, a mormoló, sötét hadoszlop, / masíroz a sötétben kitűzött gyakorlómezőn / a pilla alatt, és az eleve vesztésre álló ütközet / előtt a betűk emlékműve... ” (Emlékmű sötét mezőben). A vers, amelyben minden szétesik, az hordozza a korábbi világból továbbvalót. Na ja, semmi sem vész el. És egy lélegzetvételnyi ideig az olvasó ebben a hitben ringatózik, hogy amit gondolatban ily szépen felépített, átvitt a túlsó partra, konzervált, önmaga számára elviselhetővé tett az általános omlás közepette, az legalább a versben vele megy. És akkor jön a könyvbe burkolt Prágai, és egyetlen mestervágással elvágja az olvasói függőágy összetartókötelét. „Ne legyél, szóval, mégse vers. / Omolj csak öszsze, mint a homok, / rombold le / te magad a jelet, / amit belőled épp csináltam” (Kiírom magam). És ha netalán úgy gondolná valaki, hogy ez valami fatális véletlen, akkor téved. A könyvet záró versben ráismétlés történik. „Pá! A verset viszem.”
És most akkor, végszó gyanánt, az ellenanyagról. Ami kiürítve tölti meg Prágai üres hónapját. Tudjuk, mi az ellenanyag. Bármely szervezet kitermeli, ha kívülről betör valamely ellen. Az ellen ellen terem tehát. A Prágai-könyv esetében ezt az ellenanyagot a magam részéről az egész matériát átszövő humorban (sic!) vélem felfedezni. Ahogy, mondhatni, kőarccal végigíródik az omlás, itt-ott felvillan a remény, hogy aztán recsegő-ropogó mosolyban végződjék. Hogy még ez sem. Vagy: mégsem ez. Stílus, megint a stílus. És, mi más következhet még: ismét egy bravó!

Prágai Tamás: Ellenanyag. Napkút Kiadó, 2005 Szántai János