Maradona, a Kusturica-hős

Kusturica ezúttal – látszólag – nem a tőle megszokott, keserédes, balkáni életképeket felvonultató történetet tárja a néző elé, hanem egy dokumentumfilmet ifjúkora rajongásának tárgyáról, az isteni Diegóról. A bosnyák-szerb rendező két éven át forgatta a filmet, elkísérve benne Maradonát Buenos Airestől Nápolyon át Belgrádig, felvonultatva ezzel a sztársportoló életének legfontosabb állomásait. A film ugyanakkor úgy képes megfelelni a szakszerűen elkészített dokumentumfilmekkel szemben megfogalmazott műfaji követelményeknek, az objektivitásnak és a tényszerűségnek, hogy közben a hamisítatlan kusturicás hangulat is megmarad. Ezt egy eredeti elgondolás megvalósításával képes elérni: Maradona életpályájának különböző szakaszait úgy mutatja be, hogy megfelelteti azokat az általa forgatott filmekben bemutatott témáknak; jeleneteket láthatunk a Macskajajból és Az élet csodaszépből is. Az argentin labdarúgó élete így mégiscsak olyanná válik, mintha Kusturica írta volna a forgatókönyvét, ezzel jelezve: a film alkotója nem csupán rajong a sportcsillagért, de teljes mértékben azonosul is vele. Így teszi univerzálissá, a mindennapok valóságából valóban kiemelkedővé a hús-vér főszereplő figuráját, egymás mellé téve a Szarajevó vagy Belgrád környéki romatelepeket és a Buenos Airest körülvevő nyomornegyedeket, ahol Maradona a gyermekkorát töltötte.

A film amúgy nem kronologikus sorrendben mutatja be Maradona életét, csapong a mai és a múltbéli események között, a családi parti helyett egyszerre csak a fekete-fehérben bemutatott grundon találjuk magunkat, ahol a kiskamasz, már akkor őstehetségnek tartott Diego mesél arról, hogy egyszer válogatott labdarúgó és világbajnok szeretne lenni, máskor meg egy futballstadionban láthatjuk, ahogy a főszereplő ultrákat megszégyenítő hévvel szurkol egykori csapatának, a  Boca Juniorsnak, hogy aztán egy újabb váltás után Hugo Chávez, Evo Morales vagy Fidel Castro társaságában bukkanjon fel.
A dokumentumjelleget erősíti az imbolygó kézikamerás megoldás, valamint az, hogy Kusturica, aki egyébként a film narrátora is, maga is feltűnik a filmben. Ugyanakkor a fikció is bevillan: több epizódban láthatjuk azt a kis animációs filmet, amelyben Maradona a futballpályán Margaret Thatchertől Ronald Reaganen, II. Erzsébeten és Károly hercegen át Tony Blairig és George Bushig mindenkiből hülyét csinál, hogy aztán védhetetlen gólt lőjön. Apropó gólok: a filmben több alkalommal is összefoglalókat láthatunk Maradona legszebb cseleiből és góljaiból – különös tekintettel az évszázad góljára, az 1986-os világbajnokságon Anglia ellen szerzett találatára – , a zenei aláfestés pedig minden alkalommal a Sex Pistols God Save the Queen című száma. Amúgy nem véletlenül, hiszen Kusturica már a film elején a labdarúgás Sex Pistolsának, anarchistájának nevezi Maradonát.
Aki különben ennek a szerepnek teljes mértékben meg is felel: politikai meggyőződését nem rejti véka alá, folyamatosan szidja az Egyesült Államokat, George W. Bush-t és Nagy-Britanniát. Utóbbi nem véletlen, hisz az 1986-os angol–argentin meccs is attól vált kiemelkedő jelentőségűvé, hogy három évvel korábban, a falklandi háborúban az angolok csúnyán megverték Argentínát – ezért is számít bocsánatos bűnnek, hogy a „viszszavágón”, a ’86-os vb-meccsen az évszázad gólja mellett a másik Maradona-gól úgy született, hogy a labda a csatár kezéről jutott a hálóba. A primitív szabálytalanság itt Isten kezévé magasztosul – ennek jele az is, hogy a játékvezető érvényesnek ítélte a találatot, így a presztízsmeccset, majd a világbajnokságot is a Maradona vezette Argentína nyerte.
Egyébként Maradona figurája nem túlzottan rokonszenves: öntelt, tipikus kültelki macsót láthatunk, aki mindkét csuklóján órát visel, nyakában ujjnyi aranylánc lóg, jókora kereszttel, a fülcimpájában pedig gyémánt fülbevalók csillognak. Önbizalma az egeket verdesi, dicsekszik múltbeli „hőstetteivel”, és láthatóan élvezi, hogy rajonganak érte. Ezt még inkább kihangsúlyozza Kusturica visszafogottsága: az amúgy szintén világsztár rendező több ízben is láthatóan zavarban van, miközben a nagyvilági életet élő sportikont kíséri. Bár Maradona a politikusokat tolvajoknak, a nép kifosztójának nevezi, azért lelkesen kampányol Chávez vagy Castro mellett, és nem rejti véka alá Nyugat-gyűlöletét. A főszereplő szinte tényleg istenként áll előttünk – már csak azért is, mert közben a tiszteletére alakult Maradona-egyház szertartásai közül is láthatunk néhányat. Mégis, néhány alkalommal előbukkan az ember is, aki őszintén megvallja: saját életét tette tönkre a drogokkal, és sajnálja, hogy ezzel családja mindennapjait is megkeserítette. Az egyik legmegkapóbb jelenet, amikor egy bárban ő maga adja elő az életéről írt dalt, és lányai, valamint felesége is vele éneklik.
A dokumentumfilm attól válik igazán jóvá, hogy Kusturica sajátos stílusával, empátiájával sikeresen ragadja meg az ikon mögött az embert. Ezt a filmet így csakis ő vagy egy hozzá hasonlóan balkáni körülmények között szocializálódott rendező készíthette el. Hiszen mind az argentinok, mind a szerbek úgy tartoznak a nyugati civilizációhoz, hogy valójában mégis a mainstream Nyugat farvizén sodródnak, „másodlagos frissességű” kultúraként tartjuk számon őket, egyik nemzetről a katonai juntán és a tangón, a másikról meg a helyi érdekű és világháborúk kirobbantására való tehetségen és a nyugatnémet gazdasági csodához vendégmunkásként való hozzájáruláson kívül nem sokat tudunk. Ja, és persze Maradona meg Kusturica is ott van. Akik így, együtt mégiscsak világbajnok csapat.

Maradona. Spanyol–francia dokumentumfilm, 2008, 90 perc. Rendezte: Emir Kusturica. Szereplők: Diego Armando Maradona, Emir Kusturica.