Magyarországon „ünnepelt” a kormány

Hol maradt a nép?
Az ezt követõ ünnepi beszédek az Országház biztonságos falai között hangzottak el, de otthon a tévében megnézhette azokat bárki. A nap talán legmûvészibb pillanata az volt, amikor az ’56-os emlékmû (a Vaskefe) avatásakor Gyurcsány lehajtott fejjel fél térdre ereszkedett, jó ideig úgy maradt, majd felállva, rövid, de hõsies pillantással nézett a vascsövek magasába. Közben a rácsokkal távolra rekesztett közönség füttye és kiabálása harsant, de a város különbözõ részein a tüntetõkre rontó rendõrség csatazaja nem hallatszott odáig. A magasban a rendõrség egy folytonosan ott keringõ helikoptere zakatolt. A kormányfõ színészi gesztusait nézve Néró császárnak és „költõnek” az alakja villant fel elõttem, amint lantját pengetve – miután porig égette – megénekli Róma pusztulását.
A kormány és a kormányzó pártok (a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége) – a vendégeket és a testõröket leszámítva – maguk között „ünnepeltek”, szinte légmentesen elkülönülve nemcsak azoktól, akik katasztrofális következményû „országkormányzásuk” miatt tüntettek ellenük, hanem azoktól is, akik csak a félszázados eseményekre való emlékezésben szerettek volna részt venni. „Demokratikus” elit, amely nem hajlandó közösködni a köznéppel.
Lehet, hogy a jelenség mögött nagyrészt Gyurcsány Ferenc paranoid cezaromániája rejlik. Miközben elsõrendû politikai tehetségnek képzeli magát, meg van gyõzõdve, hogy csak õ tudja az ország szekerét kihúzni a kátyúból, amelybe a kormánypártok közremûködésével belehajtotta. Számos megnyilvánulása szerint rendkívül bátornak is tartja magát, ezzel egyidejûleg viszont szemmel láthatóan elviselhetetlen számára, ha például választási találkozókon belekiabálnak a szónoklatába vagy kifütyölik. És mivel a balatonõszödi beszéd kipattanása következtében – noha a két kormánypárt kiáll mellette, mert nála jobbat nem találnak (micsoda színvonal!) – népszerûsége csökken, ezért lassan mindenki gyanússá válik elõtte.
A kormányzó elit szemben áll tehát minden emberrel, akirõl feltételezi, hogy különbözik tõle. A helyzet logikájából következik az elkülönült ünneplés. A helyzet pedig a Gyurcsány vezette elitnek köszönhetõ. De hol maradtak azok a budapesti százezrek, akik a hazugságbotrány kitörése után is rájuk adták a szavazatukat? Miért kellett az ünneplésbõl õket is kiközösíteni? Vagy nekik már minden lakos a megbízhatatlanok kategóriájába tartozik?

„Közrendû lakosok”
A nagy csapatokban kószáló rendõrség az emberek inzultálását már akkor megkezdte, amikor a két engedélyezett helyszínen – a Corvin közben és az Astoriánál – még csak gyülekeztek az összejövetelek résztvevõi. A nagygyûlések után azonban kitört a pokol. A szétszéledõ embereket megrohanták, nyomdafestéket nem tûrõ megalázó szavakkal illették – nyilván a megfélemlítés szándékával –, és vadállatias kegyetlenséggel bántalmazták a közrend õrei. Kétségtelen, hogy erre kaptak parancsot, másként nem mertek volna így fellépni. Szabad kezet kaptak a civilizált országokból kitiltott gumilövedékek használatára, amelyeket a könnygázrakétákkal együtt – az emberek életét veszélyeztetve és sehol máshol meg nem engedett módon – fejmagasságban is szabad volt kilõniük.
 Figyelemre méltó az az akció, melynek során a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz híveinek gyülekezõhelye, az Astoria felé ûzték a Deák tér felõl egy másutt kiprovokált összecsapás résztvevõit, hogy majd az ott összegyûlt békés emberek megtámadására is ürügyet nyerjenek. Így – egy füst alatt – „randalírozóknak” lehetett minõsíteni az Astoria körüli tömeget is. Meg kellett nekik is mutatni, ki az úr az országban. Nem véletlen, hogy Gergényi Péter, Budapest rendõrfõkapitánya késõbbi nyilatkozataiban következetesen tüntetõknek nevezte azokat is, akik itt az évfordulót ünnepelni jöttek össze. A vízágyúk olyan festéket tartalmazó vizet köptek, amelyet néhány napig nem lehet lemosni. Célszerû eszköz ahhoz, hogy a hatalmon levõk utólag is nyilvántartásba vehessék politikájuk és pártjaik ellenfeleit.
Minden ember, aki a magyar fõváros központi útjain és terein megfordult ezen a napon, a rendszer ellenségévé vált. Ezt a rendszert haszonélvezõi ma úgy nevezik – akár a kommunizmusban –, hogy demokrácia, no meg úgy, hogy köztársaság. Ennek a nevében tiltják meg a gyülekezést, ennek a nevében gázolják le, verik és rugdossák össze, majd szállítják el megbilincselve az egyenruhások a tüntetõket, köztük olyan embereket is, akik véletlenül jártak arra. De talán örülhet, aki fogdába, és nem kórházba került. Több hasonlóképpen járt külföldi állampolgár érdekes dolgokat mesélhet errõl hazája nagykövetségén, no meg majd otthon, megállapítván: ez ma Magyarország!
Lehetséges, hogy a hatóságok – mint az MTV-hez szeptember 18-án – most is küldtek provokátorokat az utca népe közé, de ezúttal nem sok foganatja volt. Az agresszív kezdeményezõ a rendõrség volt, és nem csoda, ha a megtámadottak, birkatürelemmel és -alázattal nem bírván, megdobálták támadóikat.
A ország urai az immár ismétlõdõ rendõrterrorral arra törekednek, hogy az emberek négy fal között elégedetlenkedjenek, és lehetõleg rettegjenek az utcára kimenni. Nem egy rendõr ordította nekik: „Takarodjatok haza, és nézzétek a tévét!” Ezt a szöveget valószínûleg eligazításkor sulykolták beléjük.

Akik kormányoznak
Az utcai eseményekkel kapcsolatban Gyurcsány Ferenc azt nyilatkozta, hogy õ nem adott utasítást semmire, a rend fenntartásának kérdéseiben a rendõrség dönt. Azt gondolhattuk volna, hogy a magyar államigazgatásban megvan a felelõsségek hierarchiája: az elsõdleges döntési jog a miniszterelnöké, õ utasítja az igazságügyi és rendészeti minisztert, õ pedig a rendõrséget. A Gyurcsány-kormányban ez másként lehet: a rendõrség – valószínûleg demokratikus szabadságjogai jegyében – önállóan szabta meg, hogyan járjon el. A beállítás természetesen a Gyurcsány-hazugságok egyik kiemelkedõ példája, bizonyára azt hiszi, hogy így mentesülhet a történtek miatti felelõsségtõl. Gergényi primitívebb és átlátszóbb, mint Gyurcsány. A tények letagadásán túl embertelen cinizmussal nyilvánította természetesnek és törvényesnek mindazt, amit emberei elkövettek az ünnep napján.
A magukat a demokrácia letéteményeseinek tartó kormánypárti politikusok egymással versengve értenek egyet a kibontakozó rendõri-törvényszéki terrorral. Saját bûneiket a népre és az ellenzékre hárítják. Mindenki elõtt világos – maguk is elismerték –, hogy szavazataik zömét hazudozással, a tények meghamisításával, a lakosság megtévesztésével szerezték. Így sikerült megtartaniuk többségüket egy újabb parlamenti ciklusra, noha elõzõleg – ahogy Gyurcsány mondta – „nem csináltunk semmit négy évig”, csak úgy tettünk, „mint hogyha kormányoztunk volna”. A kormányellenes tüntetéseknek ez a fõ okuk, e becstelenségek, törvénytelenségek alapján az ellenzéki politikusok nem tartják legitimnek Gyurcsány kormányát. Civilizált országban fele ennyi ok miatt is már régen lemondott volna a kormány, az MSZP és az SZDSZ politikusai azonban Orbán Viktort, a Fidesz elnökét kiáltják ki az emberek elégedetlensége fõ szítójának és a budapesti zavargások okozójának.
Ebbõl a kampányból nemcsak a szocialisták veszik ki részüket, hanem a Szabad Demokraták Szövetsége is. Ez a párt, amely az emberi jogok következetes harcosaként hirdeti magát, most maga is a népet és az ellenzéket vádolja a koalíció szennyes ügyei által kiváltott közfelháborodásért, de már régen nem háborodik fel e jogok lábbal tiprásán, hiszen maga is részt vesz benne. Vezetõje, Kuncze Gábor, egyre vehemensebbé válik, ahogy közeledik a pártja élérõl való távozásának ideje, Demszky Gábor pedig, aki hajdan a kádári rendõrséggel való összeütközése révén lett igazán ismert, most maga is egyetért minden jelenlegi indokolatlan és embertelen megtorlással.

A stratégia
Kétségtelen, hogy a balatonõszödi beszéd kiszivárogtatása nem Gyurcsány háta mögött történt. Ezt bizonyítja az is, hogy a kormányfõ elzárkózott az eset kivizsgálásától. Az elhangzott szöveg természetes módon nagy felháborodást keltett, ezért elsõ pillantásra a szándékosságot nehezen lehetett öszszeegyeztetni a következményekkel.
Jött aztán szeptember 18-a, amikor az MTV visszautasította egy ártatlan nyilatkozat beolvasását, mire provokátorok részvételével megindult a tévé székháza elleni ostrom. Annak ellenére, hogy Gyurcsány, Petrétei, Gergényi és a budapesti rendõrfõkapitány helyettese állandó kapcsolatban voltak, nem küldtek érdemi segítséget az odavezényelt rendõrosztagnak, amelynek tagjai közül több mint százan sérültek meg, néhány közülük súlyosan. Õk voltak az áldozati rendõrök, hogy indoklásul szolgáljanak a következõ két napon a rohamrendõrségnek a lakosság elleni támadásaihoz. Akkor nem volt világos, hogy mi célt szolgált a rendõrség szeptember 20-i nagykörúti gyakorlata, ahol tüntetõk lényegében nem is voltak. Ma már kétségtelen: október 23-ára készültek. Az események bizonyítják, hogy az ünnepen minden pontos forgatókönyv alapján zajlott.
A mai vezetés igazi céljainak felismeréséhez az ünnep egészének vizsgálata segít hozzá. A kormánypártok kisajátították az ötvenedik évfordulót, a népet kizárták belõle, és üres formalitássá silányították. A rendõrterror pedig azt szolgálta, hogy kiölje az emberekbõl azokat az érzéseket, amelyek huszadik századi történelmünk eme nagy és nemes eseményéhez kötõdnek. Temessük el ’56-ot, vele a nemzettársainkkal való összetartozást, és azt az örömteli büszkeséget, hogy egy világraszóló esemény hozzánk, magyarokhoz fûzõdik. n a szerzõ svédországban élõ író