„Magyar” zarándokok nyoma

Egy nem érdektelen periodika nem érdektelen darabja Drago Jančar újabb, harmadik könyve a sorozatban. Nem érdektelen kötet, már ha csak azt vesszük is, hogy itt írták a közelünkben, Szlovéniában. Meglepő, hogy mennyire keveset tudunk a szomszédos népek, országok irodalmáról. A kortárs horvát, szerb, ukrán irodalom alig van jelen a magyar könyvpiacon, a román jelenlét talán már kezd éledezni, a szlovák–cseh vonalat a Kalligram próbálja széles sávon tartani, hogy aztán ennek persze milyen lecsapódása van a könyvvásárló közönségre, megint más ügy – érdemes arra is gondolni a nemrég zárult Budapesti Nemzetközi Könyvvásár kapcsán, hogy bár az Elsőkötetesek Fesztiválján szerepelnek a szomszédos népek fiatal írói is, a magyar kiadók ezekre az alkalmakra mégis inkább a „távolabbi” debütmunkákat jelentetik meg szívesebben. Pedig ha az ember beleolvas ezekbe a könyvekbe, nemcsak ismerős tájakon játszódó cselekménnyel találkozhat, vagy saját népe történelméből is közelről ismerős eseményekkel – hanem nagyszerű, élvezetes olvasmányokkal, emlékezetes munkákkal. Vagy olyasmivel is, amit alig gondolna e népek közös múltjáról: hogy Jančar Krajna Habsburg-tartományából zarándokútra indult szlovénjeit a német tartományokban mindenfelé magyaroknak nézik-nevezik. És ők nem is nagyon igyekeznek nagy nemzeti öntudattal meggyőzni a németeket szlovén mivoltukról.

Jančar Katarina, a páva és a jezsuita című regénye tulajdonképpen egy remekbe szabott 18. századi kalandos, „kosztümös” regény. Hogy történelmi valóságalapja van-e a Kelmorajnba (ami Köln am Rhein fonetikus átirata lenne a regény szerint Krajnában) tartó szlovén zarándokutaknak vagy a paraguayi redakciók szlovén jezsuitáinak, nem tudom – mindez a regény szempontjából nem is érdekes, mert az a bizonyos igaz vagy sem történelem jól működik így is. Katarina Poljanec, a vidéki tiszttartó majdnem-vénlánya úgy dönt, hogy részt vesz a hétévenként esedékes zarándoklaton a bibliai háromkirályok maradványait őrző Aranyládához – s ebben senki sem tudja megakadályozni. Hogy is tudná, amikor a major udvarán magát pávaként villogtató Windisch, a báró unokaöccse, cseppnyi figyelmet sem fordít rá – háborúba készül, Mária Terézia és Porosz Frigyes hétéves háborújába, ahol fiatal tisztként kitüntetni reméli magát a Habsburg-seregben. Katonák és zarándokok egyként északnyugatnak tartanak, mikor közéjük csöppen egy elcsapott jezsuita, Simon Lovrenc, akit a portugál bandeirante, azaz a gyarmati rablósereg kiebrudalt otthonos, paradicsomi paraguayi missziójából, a Jézus Társaság pedig visszarendelt Európába. És most bolyong a seregek választóvonalán. Előbb Windischsel találkozik, aki megalázza, utóbb Katarinával, akivel persze szerelem lesz a dologból, de még inkább azonnali vadházasság. A dolog persze kiderül, Katarina megvetés tárgya lesz, akitől eztán már mindenki csak „azt” akarja, majd képbe kerül megint Windisch százados, hogy nem éppen olyan körülmények között, mint amilyet dobravai szobájában elképzelt Katarina kettejükről, de valami lényegében hasonlót ráerőszakoljon a lányra. Nem folytatom, a történet izgalmas, csavarokkal és epizódokkal bőven fűszerezett, szomorú mese.

A regény írásmódján José Saramago mondatszerkesztése érződik, főleg (ál)történelmi remekművének, A kolostor regényének beszédmódja. Azonban a posztmodern történeti narratívák mágikusrealista-gyanús összetevői teljességgel hiányoznak Jančar könyvéből – még a csodaelem is csak amolyan hitetlen módon van jelen a szent ereklyékkel kapcsolatban. Problematikája inkább erkölcsi jellegű, tablószerű korrajz helyett – hiszen a korabeli európai nagypolitika működéséről keveset tudunk meg, leszámítva a jezsuita rend kiszorításának halvány körvonalazódását, de ez is inkább csak az elcsapott atya szűrőjén keresztül tapasztalható meg – egy-egy kevéssé feltárt eseménycsoport bemutatására helyezi a hangsúlyt, mellőzve a valós történelmi szereplők mozgatását – ami pedig megfelel az újabb keletű történeti regénypoétikák „alapkövetelményének”. Hiszen a regény maga ott sűrűsödik, ahol a zarándoklatok „rendjét”, s főleg, ahol a dél-amerikai jezsuita missziók életét szervezi elbeszéléssé, és ott gyengül el, mikor a szereplők történetszálai egymás köré összezárnak, s a cselekményben is egyetlen szűk térbe rendeződnek.

A szereplők egybeterelése és szétválasztása adja meg különben a regény lüktetését, ritmusát is: az elején a magányos Katarina áll fókuszpontban, valóság- és álomötvözet vegetatív életével, majd belép Simon Lovrenc, az elcsapott jezsuita. Kettejük történetét párhuzamosan mozgatja, illetve Simon életét retrospektíven feltárja, hogy aztán végül az ő regényüket szétzúzza a császári tiszt aljas története – aki gyakorlatilag egyedüliként nyomja rá jelenlétét a két másik főszereplőre a regény egész hosszán keresztül, hiszen Katarina vágyainak a kezdetektől központi szereplője, a regény végén pedig már mint a múlt sötét kísértete lesz jelen, míg őróla, élettörténetéről tulajdonképpen elég keveset tud meg az olvasó. A regény vége – ahol is Simon magányba szakadását, csöndes őrületét, az ő vegetációba kényszerült életét olvassuk, miközben megtudjuk azt is, Katarina már egészen máshogyan él – úgy érkezik vissza ugyanoda, hogy közben súlypontjai áthelyeződtek, világa végletesen bezárt. Mert azért a vegetáció másféle: Katarina mégiscsak a világban élt, tudott róla az olvasóval együtt egy s mást, Simon Lovrenc azonban a rendházba visszatérve, a világból teljesen kiszakíttatott, s vele együtt az olvasó sem tud meg már arról semmit. A legvégső szabadulás pedig talán új regényt nyit – ez a könyv viszont éppen ott ér véget.

Talán ez a ritmus kissé szétcsúszik azzal, hogy lefoszlanak róla a zarándoklatok és a missziók történetei, a végén kissé már túlírtnak is tűnik. Az olvasó sajnálgatja is Simon Lovrencet: miért ilyen szomorú a sorsa, minek húzni-nyúzni még szegényt tovább, a végén persze kissé megenyhül, de öszszességében mindenképpen izgalmas és érdekfeszítő regényként értékeli a művet. A barokkos körmondatok, az egymásba folyó gondolatindák, szövevények persze próbára is teszik az olvasót, de ebből a szempontból Jančar nagyon rafináltan jár el: a kötet egyik legnehezebben fölfejthető nyelvi rejtélyét egyből a nyitó oldalakra teszi – aki azon túljut, onnan már csak könnyedebb megoldásokkal találkozik. Ráadásul a lebilincselő kalandok teljesen áttetszővé, már-már észrevétlenné teszik a nyelvet, amelyet különben roppant dinamikusan kezel a narráció (nyilván a fordítónak, Gállos Orsolyának oroszlánrésze van ebben). Mintha az ember a legtradicionálisabb elbeszélésformát olvasná, annyira akadálymentesen görög elő a cselekmény. Pedig egy nagyon míves, gondozott nyelv ez.

Jančar remek szöveget alkotott, amelynek míves nyelve, gondosan rendezett anyaga, elszánt kalandéhséget is kielégítő cselekményszervezése emlékezetes olvasmánnyá teszik a Katarina, a páva és a jezsuitát. A Kiseurópa-sorozatban továbbra sem lehet csalódni.

Antal Balázs

Drago Jančar: Katarina, a páva és a jezsuita. Jelenkor Kiadó, Kiseurópa-sorozat, Pécs, 2006