Magyar hősökre emlékezünk

A városi tanács ülésén a magyar oktatás ügyét becsülettel képviselő, lelkiismeretére hallgató 34 esztendős pap rosszul lett, és szívinfarktust kapott. Két árva gyermeket hagyott maga után. És azt a mindannyiunknak szóló üzenetet, hogy ne hagyjuk a „templomot és az iskolát\", álljunk ki gyermekeink jövője mellett. Az időközben létrejött tordai magyar iskola történelemkönyvébe örökre bevéste nevét és hősi cselekedettel felérő áldozatát.

Tavaly januárban Márton Zoltán, Makfalva polgármestere, a szovátai Teleki Oktatási Központ volt igazgatója az autonómiaküzdelem áldozata – és hőse – lett. Kegyelettel emlékezünk a szabadságot megtestesítő székely zászló örökös lobogtatójára, a 46 éves korában minket elhagyó mártír zászlóvivőre, aki elsőnek tűzte ki a székely zászlót a községházára, annak eltávolítására pedig a hatalom többszöri felszólítása ellenére sem volt hajlandó. Példája örök érvényű, arra figyelmeztet és azt üzeni az utókornak, hogy a székely zászlót semmilyen hatalom sem veheti le, amennyiben azt – jelképesen – végérvényesen kitűzzük a szívünkbe.

Emlékezem továbbá Csíki Sándorra, aki két éve éppen a Szentlélek kitöltetésének a napján fejezte be 56 évet tartó földi pályafutását. Nagycsaládos szervezőtevékenysége, kisebbségi sorsunkért érzett felelőssége és küzdelme, értelmiségi igazmondása, népéért aggódó, féltő szeretete kisugárzott a környezetére. Igaz ember volt, igazat szólt. Lármafái, értelmiségi üzenetei örök érvényűek a hátramaradottak számára. Megmaradásunk lényegére tapintanak. Tanuljunk Csíki Sándor intelmeiből: „Azé lesz a nemzet, aki többet nemzett! Tartsatok kicsi gyermeket! Engedjétek hozzám jönni a sokgyermekeseket! Vándor, térj haza!\"

Még néhány Maros megyei nevet említek csupán a fiatalon eltávozottak, a Székelyföld leghitelesebb és legnemesebb képviselői közül: Zonda Attila (1950–1997), Biró István (1950–1999), Tonk Sándor (1947–2003), Ráduly Levente (1974–2008), Birtalan Ákos (1962–2011). Korai haláluk oka: szívroham, daganat, hosszan elhúzódó agyvérzés, autóbaleset. Mert aki a kisebbségi sors, az akár többszörösen hátrányosan megkülönböztetett lét frusztrációival küzd, és lépten-nyomon a lelkiismerete szavára hallgat, az felvállalja a korai megbetegedés/elhalálozás kockázatát is.
A megnevezettek mellett még nagyon sok olyan magyar hősre emlékezünk, akik áldoztak a közösségért, végül maguk is áldozatok lettek. Miközben a síron túlról üzenik nekünk: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!\" Szavaikat örökre szívünkbe zárjuk, tetteiket és példájukat megőrizzük a közösség emlékezetében. Hőseink pantheonjában van a helyük, haláluk után kiérdemelvén az erdélyi magyarság, a székelység jelképes tiszti aranykeresztjét.

Magyar ember számára május utolsó vasárnapja a hősök napja. A magyar hősök emlékünnepén azokra a magyar katonákra és civilekre emlékezünk, akik az életüket áldozták a hazáért. Törökverő nagyjainkra, végvári vitézeinkre, kuruc generálisainkra, a negyvennyolcas és az ötvenhatos szabadságszeretőkre, két világháború katonáira, a fasizmus és a kommunizmus ellen lelkiismeretükkel küzdőkre emlékezünk. És kisebbségi jogaink valódi harcosaira, múltban és jelenben egyaránt. Közöttük az utolsó negyedszázad hőseire. Saját életük oltárára helyezett nemzeti áldozatukat nem feledjük. Nyugodjanak békében!

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár