Ma már „ciki”, ha a turista zacskós levest visz az útra

Tárnoky Marianne
1955. június 30-án született Nagyváradon, a 2-es számú középiskolában érettségizett, elvégezte Bukarestben a turisztikai főiskolát, később a Nagyváradi Egyetem marketing szakát. Közben 1976-tól dolgozott az ONT Carpaţi országos turisztikai iroda nagyváradi kirendeltségén, illetve az átszervezés után az OJT Bihar megyei turisztikai ügynökségen, 1990 után különböző utazási irodákban. 2007-ben nyitotta meg saját ügynökségét.

– Akárhogy számoljuk, harminchét éve foglalkozik idegenforgalommal, ami több, mint egy emberöltő. Ez a „márkahűség\" az utaztatás iránti örök szeretetet jelenti-e, vagy mára már inkább az állandóság kényelmét?

– Mindenképpen az elsőt, annál is inkább, mert egy ügynökség működtetése, vezetése bárminek mondható, csak kényelmesnek nem. Amikor bekerültem a váradi turisztikai irodába, összesen ötvenheten dolgoztunk ügyintézőként. Azért használom ezt a kifejezést, mert feltehetőleg egy központi elképzelés alapján nem „melegedhettünk meg\" egy-egy munkakörben: rotációs alapon mindenkinek minden feladatot sorra el kellett látnia. A legfontosabb volt a pénzváltás, a kirándulásszervezés és az ügyfélszolgálat. Tengerparti és hegyvidéki üdüléseket kínáltunk, voltak külön diákok számára szervezett kirándulásaink, és nem utolsósorban a mi feladatunk volt az országba látogató külföldiek, elsősorban magyarországiak, svédek, finnek számára biztosítani a megfelelő szolgáltatásokat. De kétségtelen, hogy zömmel a belföldi üdülési jegyeket keresték az emberek: nagyon gazdag volt a választék a hegyvidéki és a tengerparti szállodákban; tizenkét napos jegyek voltak ezek, szakaszonként történt az üdültetés, az átlagos fizetésűek számára hozzáférhető, megfizethető áron. Nagy előny volt, hogy jó előre lehetett tervezni a szabadságot, kiválasztani a preferenciák közül a legjobbnak tartott vidéket vagy üdülőhelyet és időben lefoglalni. A gazdag kínálat ellenére nagyon nagy volt a belföldi üdülési jegyek iránt a túljelentkezés, mivel külföldre nehezebben lehetett eljutni.

– Igen, mi, akik megértük, jól tudjuk, hogy külföldre utazni mennyire nehéz volt, mégis gyakran lehetett hallani társasutazásokról. Pontosan hogyan is működött akkoriban a külföldi utazás?

– Külföldi útjaink csak a szocialista államokba voltak: a Szovjetunióba, Bulgáriába, Magyarországra, Csehszlovákiába, az NDK-ba és csak elvétve nyugatra. A szerződéseket a bukaresti turisztikai iroda kötötte meg az egész ország számára, majd pedig leosztották megyékre. Még a mai körülményekhez mérten is azt mondhatom, hogy sok külföldi út volt, havonta három-négy a Szovjetunióba, egy az NDK-ba, egy Csehszlovákiába, vagyis havonta minimum öt-hat kirándulás. Ezekre a kirándulásokra mindig harmincas létszám ment, Bihar „jó\" megyének számított a fizetőképes kereslet szempontjából. Vagyis ez az utasszám – havonta százötven-száznyolcvan ember a megyénkből – más megyékhez képest elég soknak számított. Az utakat az iroda szervezte, teljes ellátást, kulturált körülményeket biztosítva a turistáknak.

– És aki például egyénileg akart volna nyugatra utazni?

– Az ilyesmi nagyon ritkán fordult elő, de ha a hivatalos meghívóra megkapta a vízumot-vízumokat, akkor hozzánk csak a pénzváltásért kellett betérnie. 1990-ben aztán minden megváltozott: az első években sorra alakultak az utazási irodák, és mondhatnám, azonnal el is kezdték rontani a piacot azzal, hogy az igénytelenség felé sodorták a turizmust. Mert az olcsóság érdekében először az étkezésekből „vágtak le\": kínálataik zöme csak szállás volt, legföljebb szállás reggelivel. Ebben az időben mentek konzervekkel, zacskós levesekkel, kenyérrel, kolbásszal, szalonnával felszerelkezve az emberek mindenhová. Kicsit alaposabb számítással kiderült volna, hogy majdnem annyiba került itthon megvásárolni az ennivalót, mint ott, a kényelmetlenségről nem is szólva. Érdekes módon mostanában már visszatér a civilizált körülmények igénye, mondjam úgy, hogy „ciki\" lett a tasakos levesek, konzervek, kenyér és kolbász felpakolása. Ajánlataink között például nagyon sok és nagyon keresett a kulturált félpanziós ellátás, vagyis szállás, reggeli és vacsora. Vendégeink nagy része ezt választja.

– Ahogy mondta: gombamód szaporodtak a kilencvenes években az utazási irodák, ügynökségek. Nem volt semmiféle szakmai feltétel vagy legalábbis elvárás, igény?

– Az első három évben nem. Nyitott valaki egy kft.-t, és máris kínálhatta az utakat garázsban, sufniban, kis élelmiszerboltokban egy-egy külön pultnál. 1993-tól kezdett megváltozni a helyzet: az ügynökségek működésében alapfeltétel lett a személyre szóló idegenforgalmi kompetenciabizonyítvány, az a bizonyos brevet turistic, amit a mai napig minden irodában kifüggesztenek a falra. A bizonyítvány megszerzéséhez szakirányú képzettségből és legalább egy idegen nyelvből kellett vizsgázni. Az előzőleg megnyitott ügynökségek tehát elkezdték a felkészült személyzetet keresni irodavezetőnek, s a többi dolgozónak az 50 százaléka is már szakirányú végzettséggel rendelkezett. Így kezdődött a minőségi szolgáltatás felé való elmozdulás. A 90-es évek közepétől aztán jött a többi követelmény: az utcáról való bejárat, telefon, fax alapellátottság, egy üzlet tevékenységét nem lehetett semmiféle más árusítással, kereskedelemmel egybekötni. A kulturált utaztatás igényének tehát meglettek ezek az irodaműködtetési feltételei, a vízumkényszer viszont még mindig hátrányosan befolyásolta az utakat. Kérdéses volt, hogy a jelentkezők közül mindenki megkapja-e a vízumot, előfordult, hogy az egész csoporttal le kellett utaznunk Bukarestbe a nagykövetségre vagy konzulátusra. Bihar megyéből kevés embert utasítottak vissza, de azért előfordult. A nagy áttörés 2000–2001-ben következett be, amikor bizonyos uniós országokba már nem kellett vízum. Ha jól emlékszem, talán Ausztria volt az utolsó ország, ahol még kértek, lévén az első, ahová kelet felől beléptek a turisták. Aztán 2004-ben, Magyarország, Szlovákia, Csehország uniós tagságát követően újfent kedvezően változott a helyet, Románia 2007-es csatlakozása után pedig már elmondhattuk, hogy kezdtek minket is emberszámba venni. Előbb Svájc, végül pedig Nagy-Britannia is eltörölte a vízumkényszert. Közben természetesen nemcsak a körülmények, de az utazási szokások, helyesebben az utazási célok is nagyon sokat változtak. Ha a 90-es évek elején majdnem kizárólag bevásárlóturizmusról beszélhettünk – összevásároltak az emberek fűt-fát, saját részre, de viszonteladásra is –, a 90-es évek közepétől inkább már az utazás, az idegen tájak megismerése lett a cél, ma pedig már egyáltalán nem csapódnak le az irodákban a bevásárlóutak.

– És mire ilyen szépen beállt volna nálunk is a kulturált turizmus, ránk tört a gazdasági válság. Konkrétan mikor és hogyan gyűrűzött be a krízis az utazási irodák terveibe?

– Ha nem is azonnal 2008-ban, de ma már mindenképpen érződik. Az embereknek kevesebb lett a pénzük, már nem az utazás az elsődleges, illetve kevesebb pénzt szánnak az utakra, ugyanakkor nagyobbak az elvárások. Rövidülnek is a távok: míg régebben tíznapos utakat kértek inkább, ez előbb csökkent hatnaposra, most viszont már négy-öt napos kiruccanásokra mennének inkább. A céltávolságok is rövidülnek, egyrészt mert olcsóbb a közelebbi út, másrészt féltik az emberek a munkahelyüket. Van egy réteg, amely a nagy luxusutakat is megengedheti magának, ők keresik az all inclusive luxusszállodákat, az egzotikus célpontokat, újabban pedig a hajóutakat. Nagyon sajnálom, hogy az a bizonyos sokat emlegetett középréteg egyre szűkül, vagyis az értelmiségiek, akiknek igényeik, pénzük is volt szép, tartalmas utakra, ma már egyre kevésbé engedhetik meg maguknak mindezt.

– Az igényeket említette, illetve azt, hogy mostanra a bevásárlóturizmus szinte eltűnt. De nagyon sokan vannak olyanok, akik ha nem is bevásárolni mennek, de céljuk a nagy bevásárlóközpontokban a bámészkodás, mások viszont szívesebben mennek múzeumokba vagy a történelmi műemlékekhez. Nem nehéz a sok eltérő igényt egyeztetni? Gondolom, a turistavezetőnek pszichológusnak is kell lennie, kezdve mindenekelőtt önmagán a lélekbúvárlást. Így volna?

– Természetesen, bár a meghirdetett program eleve szűri az embereket. De az egyensúly megteremtése végső soron az idegenvezetőn múlik. Hogy csak egy példát mondjak: semmi gond nem lesz, ha előre megbeszéljük, hogy megnézünk kastélyokat, múzeumokat, de lesz szabadidő program is, amikor mindenki azt csinálhat, amit akar, és oda megy, ahová óhajt. Szinte mindig sikerül összebékíteni az igényeket, csak akkor nehezebb, ha extrém elvárások vannak. Fontos, hogy az ajánlott program sokrétű legyen, belefoglalva a helyi specialitásokat is.

– És az elmondottakon kívül van-e esetleg valamilyen válság szülte új „divat\"?

– Talán a tavaly is, idén is nagyon keresett lett a last minute megoldás. Egyrészt, mert a családok az utolsó pillanatban döntik el, hogy mennek, másrészt sokan kivárnak tetemesebb árcsökkentés reményében. Ez sokaknak okozott nagy csalódást, mivel olcsóbb lett valamivel az út, de más szállodát kellett választaniuk, vagy az étkezés körül adódtak gondok, úgyhogy főnyereménynek nem mondható az „utolsó pillanatos\" út. Legújabban pedig az utolsó 72 órában eldöntött indulás kezd népszerű lenni, de ez kizárólag azok körében, akik bármikor el tudnak menni, vagyis a fiatalok és a nyugdíjasok kedvelik. E helyt nem kerülhetem meg a tisztességes és a tisztességtelen konkurencia említését: előbbi nagyon jó hatással van a kulturált turizmus fejlődésére, utóbbi viszont rontja a piacot, arról nem is szólva, hogy nemcsak egymáson ütnénk vele, hanem elsősorban az utason. A nagy árkedvezményt, aláígérést legföljebb egyszer lehet megtenni, utána hiába is kéri az utas, a becsődölés veszélye nélkül nem lehet vállalni. Még a mai körülmények között is sok az utazási iroda, Nagyvárad mintegy 230 ezer lakosát például nyolcvan szolgálja ki. Összehasonlításképpen: Pozsonyban, Szlovákia fővárosában kb. 45 iroda működik. Igaz, hogy nálunk is csak nagyjából tizenöt szervez saját utakat, a többi viszonteladó, más városok irodái számára közvetít. Minden iroda igyekszik megtartani a törzsközönségét, mi is 85 százalékban a törzsközönségünkkel dolgozunk. Természetesen igyekszünk újabb és újabb ügyfeleket megnyerni, végső soron ezt teszi valamennyi iroda, hisz reménykedünk, hogy előbb-utóbb jobbra fordul az anyagi helyzet. Elnézést az ismétlésért, de a tisztességtelen közönséghalászat éppen a potenciális utasokat teszi bizalmatlanná a szervezett, biztonságos, civilizált turistautak, tehát a profi módon dolgozó irodák iránt.