Künn a tankok, benn a költő

Szabó Lőrincnek épp kezdték volna megbocsátani az alig tíz éve véget ért háború előtti és alatti erős jobboldali „elhajlását”, ahogy „finomkodva” akkortájt mondták, Illyés Gyulával tartott közismert barátságára való tekintettel, aki abban az évben, a Szabó Lőrinc, vagy boncoljuk-e magunkat elevenen? című tanulmányában többek közt a következőket írta: „(Szabó Lőrinc) költői ösztöne látnivalóan az, hogy minél több emberrel értesse meg s fogadtassa el azt a szinte reménytelenül bonyolult magyarázatot, ami az egyén igazsága, mert hisz az percenként és esetenként változik! Ebből a törekvésből származott verseinek legjellegzetesebb vonása, hogy miközben lüktet bennük az indulat, formájukkal a természetes, a hétköznapi nyelvhez akarnak hasonulni.”

Amikor Illyés ezt írta, nem tudhatta, hogy nemsokára költőtársának és barátjának az elérhető közelségben hitt szabadság üdvözlésére felhorgadt ujjongó indulatát tankok fogják maguk alá gyűrni és sárba tiporni. Szabó Lőrinc pedig ismét visszavonul a legbiztosabb helyre: önmagába. És ahhoz, hogy az ordas idők megkövetelte virágnyelven elmondhassa, mit érez, két útitársat választ: egy latin szólást és a minden sejtjéből harmóniát kisugárzó Mozartot. Ahogy az idén, úgy hatvan évvel ezelőtt is kettős Mozart-évforduló volt, sőt akkor kerek kétszáz éves születésnap.

A világ kultúrára fogékonyabb részén talán Mozart-évet is meghirdettek, ezt nem tudom pontosan, ahogy azt sem, hálásak voltak-e azért a vasfüggöny felénk eső részén, hogy Salzburgban 1756. január 27-én megszületett Wolfgang Amadeus Mozart, vagy inkább csak azt tartották említésre méltónak, miszerint a Bécsben 1791. december 5-én elhunyt zenészt jeltelen sírba temették. Szabó Lőrinc viszont a künn randalírozó tankok zaját Mozart muzsikájával írja felül, verscímbe emelve a kétszáz éve született és százhatvanöt éve elhunyt zeneszerző nevét: Mozart hallgatása közben.

A költeményt a már említett latin idézettel indítja: „Csak a derű óráit számolom”, ezzel mintegy azokat szólítva meg, akikről tudja, hogy tudják, mire vonatkoznak azok a bizonyos, gyorsan elszállt derűs órák. Mozartot hallgat, a Varázsfuvolát. Látszólag nagyon egyszerű, boldogságkereső mese, viszont a mögöttes misztikumáért – a szabadkőművesség beavatási titkainak majdnem nyílt „kiénekléséért” sok Mozart-kutató szerint (bár máig egyértelműen be nem bizonyítva) harmincöt évesen az életével kellett fizetnie az egykori zenészcsodának.

Ám a maga líraiságában az is csoda, ahogy Szabó Lőrinc ebben a versben összekapcsolja Mozartot, a Varázsfuvolát és a szabadság tizenkét napig tartó délibábját: „Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, / illatok táncát, szélhalk őzikét, / s fent a kékben a habos gőzökét, / azt kellene most visszahozni, hogy / átjárjanak új, forró áramok, / nem a grönlandi szörnyek, nem ezek / a jegesmedve s rozmár hidegek, / melyektől annyit szenved a szegény, / hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – / kinti rémüktől félve hallgatom / Mozartot, s tűnődöm a tavaszon / vagy akár csak a múlt nyáron (pedig / az is vén volt már, ötvenötödik!): / és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, / te, Mindenségé, édes üteme / a fájdalomnak, Varázsfuvola, / varázsjáték, te, tündér mámora / hitnek, reménynek: árnycsík a falon / a nagy fényben, s a szívben nyugalom / s üvegparázsként égő sugarak / az élő lomb tengerzöldje alatt, / s bölcsesség, a vidám öregeké, / amilyen azé lehetett, azé / a napórásé, ki – „Non numero / horas nisi serenas!” – drága jó / intelmét adja, még most is, tanácsul: / „Csak derűs órát veszek tudomásul!”