Tankdübörgés jelezte 1956. november 4-ének hajnalán, hogy a két hétig sem tartó, ragyogó, a tavasznak is becsületéré váló szabadságálomnak vége, cudar idők következnek, lánctalpas felvezetéssel vonul be a ki tudja, meddig tartó tél.t.
2016. október 09., 13:002016. október 09., 13:00
Szabó Lőrincnek épp kezdték volna megbocsátani az alig tíz éve véget ért háború előtti és alatti erős jobboldali „elhajlását”, ahogy „finomkodva” akkortájt mondták, Illyés Gyulával tartott közismert barátságára való tekintettel, aki abban az évben, a Szabó Lőrinc, vagy boncoljuk-e magunkat elevenen? című tanulmányában többek közt a következőket írta: „(Szabó Lőrinc) költői ösztöne látnivalóan az, hogy minél több emberrel értesse meg s fogadtassa el azt a szinte reménytelenül bonyolult magyarázatot, ami az egyén igazsága, mert hisz az percenként és esetenként változik! Ebből a törekvésből származott verseinek legjellegzetesebb vonása, hogy miközben lüktet bennük az indulat, formájukkal a természetes, a hétköznapi nyelvhez akarnak hasonulni.”
Amikor Illyés ezt írta, nem tudhatta, hogy nemsokára költőtársának és barátjának az elérhető közelségben hitt szabadság üdvözlésére felhorgadt ujjongó indulatát tankok fogják maguk alá gyűrni és sárba tiporni. Szabó Lőrinc pedig ismét visszavonul a legbiztosabb helyre: önmagába. És ahhoz, hogy az ordas idők megkövetelte virágnyelven elmondhassa, mit érez, két útitársat választ: egy latin szólást és a minden sejtjéből harmóniát kisugárzó Mozartot. Ahogy az idén, úgy hatvan évvel ezelőtt is kettős Mozart-évforduló volt, sőt akkor kerek kétszáz éves születésnap.
A világ kultúrára fogékonyabb részén talán Mozart-évet is meghirdettek, ezt nem tudom pontosan, ahogy azt sem, hálásak voltak-e azért a vasfüggöny felénk eső részén, hogy Salzburgban 1756. január 27-én megszületett Wolfgang Amadeus Mozart, vagy inkább csak azt tartották említésre méltónak, miszerint a Bécsben 1791. december 5-én elhunyt zenészt jeltelen sírba temették. Szabó Lőrinc viszont a künn randalírozó tankok zaját Mozart muzsikájával írja felül, verscímbe emelve a kétszáz éve született és százhatvanöt éve elhunyt zeneszerző nevét: Mozart hallgatása közben.
A költeményt a már említett latin idézettel indítja: „Csak a derű óráit számolom”, ezzel mintegy azokat szólítva meg, akikről tudja, hogy tudják, mire vonatkoznak azok a bizonyos, gyorsan elszállt derűs órák. Mozartot hallgat, a Varázsfuvolát. Látszólag nagyon egyszerű, boldogságkereső mese, viszont a mögöttes misztikumáért – a szabadkőművesség beavatási titkainak majdnem nyílt „kiénekléséért” sok Mozart-kutató szerint (bár máig egyértelműen be nem bizonyítva) harmincöt évesen az életével kellett fizetnie az egykori zenészcsodának.
Ám a maga líraiságában az is csoda, ahogy Szabó Lőrinc ebben a versben összekapcsolja Mozartot, a Varázsfuvolát és a szabadság tizenkét napig tartó délibábját: „Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, / illatok táncát, szélhalk őzikét, / s fent a kékben a habos gőzökét, / azt kellene most visszahozni, hogy / átjárjanak új, forró áramok, / nem a grönlandi szörnyek, nem ezek / a jegesmedve s rozmár hidegek, / melyektől annyit szenved a szegény, / hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – / kinti rémüktől félve hallgatom / Mozartot, s tűnődöm a tavaszon / vagy akár csak a múlt nyáron (pedig / az is vén volt már, ötvenötödik!): / és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, / te, Mindenségé, édes üteme / a fájdalomnak, Varázsfuvola, / varázsjáték, te, tündér mámora / hitnek, reménynek: árnycsík a falon / a nagy fényben, s a szívben nyugalom / s üvegparázsként égő sugarak / az élő lomb tengerzöldje alatt, / s bölcsesség, a vidám öregeké, / amilyen azé lehetett, azé / a napórásé, ki – „Non numero / horas nisi serenas!” – drága jó / intelmét adja, még most is, tanácsul: / „Csak derűs órát veszek tudomásul!”
Aki komolyan veszi a saját vallását, komolyan tudja venni a másikat a maga vallásosságának megélésében, el tudja fogadni, hogy ő azon az úton keresi az üdvösségét – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész.
Tanár úr, az osztályból 18-an vették az érettségit! – jelentette büszkén az egyik tanítványom, amikor az eredményekről érdeklődtem. Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy a magyartalan megfogalmazásra felhívjam a figyelmét, de ez az egyetlen mondat nagyon sok mindenről árulkodik.
Kétszáz éve született Semmelweis Ignác, „az anyák megmentője” (1818. július 1. – 1865. augusztus 13.). Tragikus sorsú orvos, akinek a temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg.
A kolozsvári Mátyás-napok, majd a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok után egyre több erdélyi helyszínen találkozhatnak majd az érdeklődők Mátyás királyt és korát idéző programokkal, rendezvényekkel. Az Erdély-szerte esedékes megemlékezésekről a budapesti Magyarság Háza igazgatóját, Csibi Krisztinát kérdeztük.&a
Marosvásárhelyi és bukaresti peres tapasztalatom alapján a leghatározottabban ki merem jelenteni azt, hogy a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövője jogi eszközökkel nem biztosítható.
‚Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek. A kisebbs&am
Nem jogi, hanem politikai döntés kérdése, hogy mennyire állítható a nemzetközi jog a kisebbségvédelem szolgálatába – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szalayné Sándor Erzsébet, az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye tanácsadó bizottságának tagja.
Újabb székelyföldi bemutatókörúton ismerheti meg a nagyközönség a napokban Sántha Attila nemrég napvilágot látott Bühnagy székely szótárát. A kötet megszületéséről, a gyűjtőmunkáról, a székely nyelvi örökségről kérdeztük Sántha Attilát.
A vers műfordítás egy ismeretlen nyelvből, a Kárpát-medencében írott mai irodalom egyre inkább szervesülő közegnek tekinthető, és fontosak az olvasókkal való személyes találkozások – ezt vallja többek közt Karácsonyi Zsolt kolozsvári költő, aki március 15. alkalmával vett át József Attila-díjat Budapesten.
Mindenki másként látja, fogja fel és értelmezi a valóságot. Amit látunk, képlékeny, és ha csak kicsit is más szögből próbáljuk nézni mindazt, ami körülvesz bennünket, máris változik a perspektíva, módosulhatnak nemcsak benyomásaink, de véleményünk is.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!